Abúzus, szégyen, rák

0
3454

Olyan, mintha a rák, mint valami hatalmas mérges pók elkezdte volna szőni körülöttünk a hálóját. Mi zajlik azokban, akik rákosak, mik lehetnek az okok, a közös jellemzők, az átélések?

Nem vagyok orvos, sem szakember ebben a témában, de mint életvezetési tanácsadó rengeteg testi-lelki problémával küzdő emberrel kerültem kapcsolatba. Kilenc hónapon át vezettem (saját szervezésben karitatíve) egy 28 fős, onkológiai betegséghez köthető női csoportot, ezért elég sok élményre, érzésre, meglátásra tettem szert.

2014 őszén indítottam el a Női Teljesség Csoportomat, amibe 3-féle nő (vagy nőiséghez köthető rákbeteg) jelentkezhetett.

  1. Akik most rákosak.
  2. Akik ebből meggyógyultak, avagy tünetmentesek.
  3. Akik attól félnek, hogy rákosak lesznek, mert valamely közeli hozzátartozójuk ebben a betegségben halt meg.

Mielőtt belemennék a személyes tapasztalatok részletezésébe, le kell hogy írjak egy általános tapasztalásomat.

1. eset

Az elmúlt hét év alatt közel 1400 nővel dolgoztam kurzusaimon, nyári táboraimban, méhtisztító szertartásaimon. Majd minden alkalommal megkérdeztem őket, hányat abuzáltak, erőszakoltak, molesztáltak. Szinte mindig a csoport egyharmada jelentkezett. Tudom, ez nem reprezentatív felmérés (még az is lehet, hogy én vonzom a bántalmazott nőket – engem is abuzáltak), de több helyen olvastam hasonló adatokról (pl. a Nők Joga internetes oldalon).

És tegyük hozzá, hogy ez a statisztika mára sokkal jobb, mint őseink idejében. Ráadásul egy bántalmazott nő ma több helyre is fordulhat segítségért. Nagyanyáink idejében csak a rendőrségen tehetett panaszt, ahol ezzel nem foglalkoztak. Ráadásul még a kialakult hitrendszerek is támogatták ezt a borzalmat. Ismerjük a mondást: „Pénz számolva, asszony verve jó.” Na de kinek jó ez?!

Bennünk él nagymamánk sorsa?

És ha már behoztam a nagymamákat, elengedhetetlennek tartom, hogy korunk egyik legnevesebb gyógyítójának, Bert Hellingernek (a családállítás módszere megalkotójának) a tapasztalatairól ne szóljak. Hellinger több tízezer családállítás után azt szűrte le, hogy a nagyszülők traumái jellemzőbben az unokák életében hagynak nyomot, kulminálódnak tovább. Ő ezt hívta „dupla eltolódásnak.” Több mint száz családállítást láttam – lenyűgözőnek tartom a módszert – és bizony számomra is egyértelművé, láthatóvá vált Hellinger megállapítása.

Dr. Skinner, a Washington State University sejtbiológusa, állatkísérleteire és tapasztalataira hivatkozva azt állítja, hogy a nagyszülők, sőt dédszülők élettapasztalatai változásokat okoztak petesejtjeikben és spermiumaikban, melyeket így adtak tovább gyermekeiknek, unokáiknak, dédunokáiknak. (Ezt nevezik transzgenerációs epigenetikus öröklésnek.)

És bár semmilyen statisztikát nem ismerek arra vonatkozóan, hogy milyen összefüggés van a bántalmazás, abúzus, és a rák között, de azt el kell hogy mondjam, hogy a csoportomból két asszony is meghalt. Az egyiket a férje verte, alázta huszonéven át, a másiknál ugyanez történt az anyai nagymama szintjén. Nyilván ilyenkor felmerül a gondolat, hogy kiből válik áldozat (ezzel foglalkozik a viktimológia), de az is, hogy úgy a bántalmazás, mint a rák (akár egymástól függetlenül is), hogyan ölthet ilyen méreteket?

(A női onkológiai megbetegedésekről itt olvastam bővebben:
http://www.medicalonline.hu/rakregiszter/cikk/a_nogyogyaszati_onkologiai_betegek_ellatasarol)

Tudom, hogy tudományos háttér nélkül nem kompetensek a meglátásaim, de engem (aki igenis tudom, hogy nemcsak a női lelkek kutatója, ismerője, de szeretője is vagyok) jelenleg semmi nem tud eltéríteni az álláspontomtól.

 

Tapasztalatom

A nőiségükben sérült, alacsony önértékeléssel rendelkező nők jellemzően több nőgyógyászati problémával (akár onkológiaival is) küzdenek, mint a nőiségüket harmonikusan megélők.

2. eset

A Női Teljesség Csoportomból távozott nők egyikét különösen jól ismertem. Hat éven át járt hozzám különféle kurzusaimra, és úgy éreztem, amit akkor tudtam, megtettem érte. Erősen megérintett a halála, hónapokon át gondolkodtam rajta, mit adhattam volna még neki, illetve miért halt meg ilyen fiatalon (54 éves volt) .

Mígnem a sok éves információból összeállt a kép (legalább is az én szubjektív, róla alkotott képem). A halálának egyik fő oka az volt, hogy nem volt képes megbocsátani saját magának, amiért huszonéven át élt a testileg-lelkileg bántalmazó férjével. Erről mi sokszor beszélgettünk, de csak halála után láttam, éreztem meg, hogy ez milyen mélyen benne maradt. Nem tudta – vagy talán nem is akarta – szóval nem volt képes ezt kidolgozni magából. Nem tudta megbocsátani a saját gyengeségét, hogy a fiatal éveiben nem kiteljesedett, hanem alázott nő volt, és hogy a gyerekeinek is ezt a példát adta tovább.

Mondhatnánk, hogy ez csak egy történet, de azért emeltem ki, és tartom különösen tanulságosnak, mert jó néhány bölcseletben megtalálható a tisztulás hét szintje. A legalacsonyabb szinten van a test megtisztítása, a legmagasabb szinten pedig az, hogy saját magunknak képesek legyünk megbocsátani.

 

A tudattalanba lenyomott haragok, szégyenek, bűntudatok hosszú távon nyomot hagynak a testben és a lélekben egyaránt.

A szégyen olyan, mint a savó

Szinte minden csoportomban – a Női Teljesség Csoportban kiemelten – fontosnak tartom a szégyennel való belső munkát. (Idekapcsolódóan ajánlom Dr. D. R. Hawkins: Erő kontra erő című könyvét. Ő is – mint sok-sok pszichológus – a szégyent tartja a legnegatívabb, leginkább lehúzó érzelemnek.) A szégyen megállás nélkül mar belülről, mindaddig, amíg az ember meg nem látja, fel nem oldja, ki nem szabadítja magából. Ezt mindenkinek ajánlom! Ha nem megy egyedül, hát segítséggel. (Mint mindenben, igazából ebben is olyan ember kompetens segíteni, aki a saját szégyeneit feloldotta, kidolgozta magából.)

3. eset

Ebben a bizonyos Női Teljesség Csoportomban a következő találkozás előtt egy hónappal feladtam házi feladatnak, hogy a résztvevők írják össze a szégyeneiket. Főképp a legerősebbeket vegyék elő, amiket talán még senkinek, vagy csak 1-2 embernek mertek elmondani. Álljanak el a saját útjukból, és emeljék föl a szégyeneiket saját magukhoz. Emeljék a sötétből a fényre, a ki nem mondottból a kimondottba, felvállaltba.   

Elmondhatatlanul gyönyörű folyamatok indultak meg! (Persze én élen járok a példával, a legdurvább sztoriimat veszem elő.) Most, hogy a cikk írása kapcsán megkerestem a nőtársaim visszajelzéseit, idézek tőlük:

A most következő idézeteket külön-külön, mintha cetlire írták volna:

„Amikor a szégyeneket kellett összeírni, még csak házi feladatnak, már akkor az felkavart. És ahogy elkezdtem emlékezni, egyre több jött. Mintha visszamentem volna egy időutazásba. És közben láttalak benneteket lányok, és erősített, hogy ti is ezen dolgoztok, gondolkodtok, és tudtam, hogy majd ha együtt leszünk, egyikünk a másikat fogja bátorítani. Írás után már nyugodtabb lettem. Természetesebb lett a történet bennem, kevésbé zaklató. Amikor pedig elővettük a foglalkozáson!? A sötétben tájékozódás utáni kimondásokkal ez tovább oldódott. Könnyebb, felszabadultabb lettem.

 

„Ezúttal is nagy élmény volt. Rájöttem, hogy az önszeretetben még nagyon sokat kell fejlődnöm, s hogy túl szigorú vagyok magammal. Arra is rájöttem, hogy még mindig kínoznak a múlt sebei, hiába igyekszem tudatosítani magamban, hogy az már nincs, elmúlt… És közben azt is éreztem, hogy ahogy kimondom a szégyeneimet, elkezdenek elolvadni. El is mosolyodtam, mert hirtelen beugrott különféle vámpírok képe, akik ahogy nap éri őket, elpusztulnak. Körbenéztem, és éreztem a rengeteg szeretetet, ami tőletek érkezett. Olyasmi békés, boldog érzés volt, mint mikor elcsitul minden hajnalban, épp mielőtt csicseregni kezdenének a madarak. Ezúttal nagyon határozottan sikerült látnom magam egészségesen és boldogan. Épp úgy, ahogy többször leírtátok. Köszönöm Nektek!”


„Miközben írtam össze a szégyeneimet, arra is rájöttem, hogy talán ezek megléte miatt is, egy csomó mindent nem engedtem meg magamnak, hogy túl sokszor akartam másoknak megfelelni, és ez elindított bennem egy változást. Minden szinten (fizikai, érzelmi, szellemi) egyre több új dolog felé fogok nyitni, új örömök, merészebb gyönyörök felé. Az, hogy elkezdem a saját életemet élni, gyógyítani fog.”

 

Mindezt javaslom beteg és egészséges embertársaimnak egyaránt. De ehhez be kell gyűjteni az erőt, hiszen a saját félelmeinkkel, szégyeneinkkel, árnyék-énünkkel való (erről már korábban írtam) szembenézéshez is erő, energia kell. Meg kell találnunk ehhez a megfelelő pillanatot, rá kell hangolódni erre. Így akár még egy szertartás, rituálé is lehet belőle, amikről pedig tudjuk, hogy minden korban és kultúrában igen nagy jelentőséget tulajdonítottak nekik. Hogy miért? Mert segített elengedni, és lezárni egy korábbi korszakot.

 

Soma Mamagésa
életmód-terapeuta

A cikk megjelent a Pszichológia&Practicum 2016/1. számában.