Akkor én most bolond vagyok?

372

Az emberek többségéből a mai napig rossz érzést vált ki a pszichológus-pszichiáter szópár. Érdemes végiggondolnunk és saját magunkat tesztelni, hogy egyénileg mire asszociálunk, ha ezeket a szavakat halljuk. Mit hoz belőlünk elő, félelmet vagy esetleg negatív gondolatokat?

A pszichológia, mint tudományág hosszú évszázadokon át fejlődött, már Arisztotelész is a test és lélek kölcsönhatásáról beszél. Előtérbe kerül az a nézet, amely szerint a lélek egy olyan megfoghatatlan része az embernek, ami egyedi: ebben az értelemben sem az állatok, sem a növények nem rendelkeznek lélekkel. A napjainkban igen népszerű tudomány a lelki élettel, lelki jelenségekkel foglalkozik.

Nincs két egyforma ember, így nincs két egyforma személyiség sem, ez tesz minket egyedivé, színessé, ezt érdemes értékként kezelnünk.

 

 

Ami zavaró, ami a mindennapi életre negatív hatással van

A pszichológus alapvető feladata rámutatni, valamint feltárni a pszichés eredetű problémát. Továbbá célja, hogy a páciens személyisége bizonyos mértékben formálódjon, a kóros viselkedés és magatartás változzon, ezáltal az élete hatékonyabbá váljon. Felmerülhet az olvasóban a kérdés, vajon mit tartunk kórosnak. A fent említett egyediségből adódóan minden olyan jelenség kóros, ami számunkra problémát okoz, azaz a mi megítélésünk szerint a mindennapi életünkre negatív hatással van.

Pszichológus – pszichiáter

 

Érdemes tisztázni a pszichológia – pszichiátria milyen pontokon kapcsolódik vagy tér el egymástól. A pszichológus inkább a lelki folyamatokkal, az ember személyiségével foglalkozik, mindezt pszichoterápiával feltárja, valamint korrigálja a kóros viselkedésjegyeket. A pszichiáter – aki orvos –, ezzel szemben úgy vélekedik, hogy a lelki eredetű problémákat gyógyszeresen kezeli, ezáltal próbálja a testi, valamint a pszichés tüneteket enyhíteni. Talán jogos a dilemma, ki a jobb szakember, melyikhez menjek, ha pszichés problémám van.

 

Egyszerű a válaszom: nincs jobb vagy rosszabb, a két szakma célja egy és ugyanaz, vagyis a beteg pszichés tüneteinek, problémájának az enyhítése. A gyógyszeres kezelés bizonyos esetekben indokolt, ilyenkor a pszichiáter feladata a gyógyszerfelírás, más esetekben azonban a pszichológus, pszichoterapeuta feladata a probléma orvoslása. Természetesen a gyógyszeres és a pszichoterápiás kezelés egyszerre is működhet, nem zárja ki egyik a másikat.

Megtörtént eset

Praxisomból adódóan meglepően sok páciens érkezik a rendelésemre ezzel a kérdéssel: „…akkor én most bolond vagyok?” Tapasztalatom szerint napjainkban is félelmet és szégyent érez a pszichológiai problémával rendelkező ember – ennek hátterében leginkább a társadalom által fenntartott sztereotípia, megbélyegzés áll. Szeretnék egy gyakorlati példát hozni arra, hogyan jut el a páciens a „bolond vagyok” kérdésig.

A múlt hónapban egy fiatal nő keresett fel a rendelőben. Amikor belépett a szobába, a szemét lesütötte, kézfogása erőtlen volt. Az első találkozás alkalmával kiderült, több éve nincs párkapcsolata, mert túlsúllyal rendelkezik, ez megnehezíti az ismerkedését, emiatt a társas kapcsolatait is minimálisra redukálta. Amikor megkérdeztem tőle, miért jött el a rendelésre, miért keresett meg, azt felelte: az édesanyja szerint nem normális, fél, hogy „bolond” marad.

Ez az eset kiváló példája annak, mikor egy fiatal lány elhízásából fakadóan szorong, nem mer társas kapcsolatba lépni, kerüli a helyzeteket, ahol meg kellene mutatkoznia. Az édesanya „a bolond” látszatát kelti lányában, sőt a család barátaiban, mert gyermeke nem a társadalom elvárásai szerint viselkedik. Valójában nem értik meg: a lányuk nem bolond.

Azzal, hogy pszichológus segítségét kérte, megtette az első lépést a gyógyulás felé. A fiatal lány terápiája folytatódott. Később kiderült, a párjával való szakítás következménye volt az elhízás és az abból fakadó szorongás, depresszív tünetképződés. Az esetből azt érdemes kiemelni, hogy a bekövetkezett szakítás, mint életesemény következménye volt a pszichés tünet, azaz a zárkózottság és szorongás megjelenése.

A tény, amely átmenetileg zavart okozott a hölgy életében, az nem jelent elmebetegséget”, de arra figyelmeztet minket: ismerjük fel és merjünk segítséget kérni, ha életünkben valamilyen változás történik.

Pszichológusként úgy gondolom, hogy egy valódi probléma előtt állunk, ugyanis mélyen berögzült, félelmet és szégyent keltő sztereotípiákkal szembesülünk a pszichés terheket cipelő páciensek esetében. A háziorvosok, a gyógyszerészek, sőt a szakmai magazinok is képesek javítani a társadalom negatív megítélésén. Meggyőződésem szerint eljutunk majd arra a szintre, amikor nem lesz „ciki” segítséget kérni a pszichológustól.

Makai Gábor
klinikai szakpszichológus

http://www.makaigabor.hu/