Az elmúlt évtizedek, sőt a jelen egyik legforróbb témája a munka és a családi szerepek összeegyeztethetőségének kérdése, és ezzel párhuzamosan a házasságok és a vállalt gyerekek számának alakulása. De vajon milyen lehetőségek állnak napjaink fiataljai előtt?
A címbeli kérdés nem teljesen költői: a hazai tizenéves, huszonéves és az annál idősebb generáció tagjai gyakran panaszkodnak arról, hogy életük során kevés időt töltöttek az édesapjukkal. Vagy azért, mert a család férfitagja látástól vakulásig dolgozott a megélhetéséért, vagy azért, mert a válás szétválasztotta a családokat, nem is beszélve a középkorú férfiak korai haláláról…
Ha távolról közelítünk a kérdéshez, elmondhatjuk, hogy a családszerkezet átalakulása, a nők szerepének megváltozása több mint százéves folyamat eredménye, amely sok-sok makrogazdasági és társadalmi mutatóból áll össze. A nők belépése a munka, a politika és az oktatás világába a XX. század „nagy háborúit” követően gyorsult fel.
Osszuk meg testvériesen! Nem lehet inkább fele-fele?
Mindehhez hozzájárult a nők oktatási rendszerbe való belépése és nagyarányú munkavállalása, emellett azonban a háztartási munkák megosztásában továbbra sem volt változás a párok között: a nők egyre növekvő terhekkel néztek szembe mind a munkaerőpiac, mind pedig a háztartási munkák frontján. Az erőforrások pedig végesek, így a lehetséges válasz a családméret, a gyerekek számának csökkentése lehetett a „terheket egyedül cipelő nők számára”.
A terhek megosztásának pozitív példájaként álljanak itt a skandináv államok: míg az 1970-es években a fejlett országokban még ott született több gyermek, ahol a nők kisebb hányada dolgozott a munkapiacon, addig ma azokban az országokban magasabb a vállalt gyerekek száma, ahol a férfiak támogatják a nőket „új” szerepeikben. Vagyis ott, ahol az apa besegít a gyermekgondozásba, és ahol a háztartási feladatok megoszlanak a házastársak között. Azokban az országokban magasabb tehát a vállalt gyermekek száma, ahol már az 1970-es évek óta komoly intézkedések történtek a családalapítási és ellátási terhek megosztásában a nők és a férfiak között.
Kinek jó a fent ismertetett rendszer? A tágabb és szűkebb környezetnek egyaránt.
- Ezekben az országokban lényegesen több gyermek születik (Magyarországhoz viszonyítva mindenképpen), sőt kifejezetten „divat” a három gyermek vállalása.
- A válások száma jelentősen csökken.
- A férfiak várható élettartama növekszik.
A „robosztus” demográfiai mutatók mellett természetesen nem elhanyagolhatóak a pszichoszociális előnyök sem: az apákkal szocializálódott gyermekek bizonyítottan jobb szociális és kognitív képességekkel rendelkeznek, nem beszélve a kötődés és a „mintakövetés” jelentőségéről.
Ezzel szemben
Magyarországon nem egészen ez a helyzet. Különösen nem az egészségügyben dolgozók számára, akiknek az esetében különleges feladat a munka és a családi terhek összehangolása. Ennek fényében különösen érdekes, hogy a magyar orvosnők meglehetősen „családcentrikusak”. Kevesebb közöttük az egyedülálló szülő, alacsonyabbak a válási arányok. Magyarországon mindezeken túl még a vállalt gyermekek száma is magasabb az orvosnőknél a diplomás foglalkozásúakkal való összevetésben (Győrffy, 2015).
„Tudomásul kell venni, hogy minden nem megy egyszerre. A munkahelyen ugye 100%-osan meg kell felelni, aztán amikor hazajön az ember, fáradt, és tele van napi gondokkal. Nagyon nehéz megmondani egy pici gyereknek, hogy hagyj békén kicsit, meg hogy én most a legszívesebben pihennék. Hétvégi 36 órás ügyelet után elmagyarázni egy kisgyereknek, amikor 2 napig nem látott, hogy most hagyjál békén, aludnom kell… Bűntudatom volt folyamatosan, noha erőmön felül teljesítettem.”
A részmunkaidő általánossá válása mellett nyilvánvalóan más utak is elképzelhetőek ahhoz, hogy az orvoslás „családbarát” foglalkozássá váljon. A statisztikák azt mutatják, hogy egyre több nő dönt a gyógyítói munka mellett, és nem kíván választani a számára fontos hivatás és a családi teendők között, hanem szeretné az élet e területeit összehangolni. Ennek nyilvánvalóan az egyik lehetséges módja, hogy legalábbis az életút bizonyos szakaszaiban lehetőség nyíljon a részmunkaidős vagy a flexibilis foglalkoztatásra.
Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a – fentiekben már ismertetett – tényt sem, hogy míg a nők nagyarányú beáramlása az elmúlt 50–60 évben fontos változása volt a munkaerőpiacnak, addig a férfiak „feminizációja” ezzel a változással nem tartott lépést. A skandináv példákat leszámítva a férfiak nem jelentek meg nagy számban a „hagyományosan feminin” foglalkozást űzők között, és nem vették át a nőktől az „informális” munka (háztartás, gondozói tevékenység) terheit sem (Nagy, 2015, 39. o.). Minden bizonnyal akkor fog „családbaráttá” válni az orvoslás, ha nemcsak a nők nyitnak a férfiasnak gondolt foglalkozások felé, hanem ezzel párhuzamosan a férfiak is mindinkább helytállnak a háztartási munka „frontján”.
„Nagyon gyakran eszembe jut, hogy egy átdolgozott ügyeleti éjszaka után, ha egy férfi hazamegy, akkor az egész család körberajongja, és azt mondja, hogy a papa fáradt, aludjon csak nyugodtan. Ezzel szemben én hazamegyek, már útba ejtve a piacot, és számos szatyorral érkezem meg. A bűntudattól vezérelve pedig valami extra vacsorát próbálok összedobni, mert szegény családom az előző este nem kapott semmit az ügyelet miatt. Azt is látom, hogy a munkaidő vége felé a nők egyre idegesebben pillognak a bevásárlószatyruk és a csizmájuk felé, a férfi kollégák pedig ráérősen átnézik még az aznapi betegeket, akár elolvasnak egy szakmai folyóiratot…”
A „magyar” válasz
Vizsgálataink azt jelzik, hogy a szerepek közti konfliktus jelentős kérdés a magyarországi orvosnők életében. E területen „hungarikum” a részmunkaidő lehetőségének szinte teljes hiánya, illetve a „családbarát” és megfizethető jóléti szolgáltatások elterjedésének késése. Magyarországon különösen nehéz helyzetben vannak azok az anyukák, akik 3 év alatti gyermeküket szeretnék megfelelő helyen tudni. Így talán az sem véletlen, hogy az OECD országok közül nálunk a legalacsonyabb a kisgyermekes nők foglalkoztatási rátája, és a statisztikák azt is mutatják, hogy a gyesen/gyeden lévők kb. 50%-a nem tud elhelyezkedni – vagy azért, mert eleve nem volt munkahelye, vagy pedig azért, mert az időközben megszűnt.
Mint látjuk, ezekre a nehézségekre az egyik lehetséges válasz a gyerekvállalás elhalasztása vagy a gyerekszám csökkentése. Sajátosság továbbá az is, hogy nem a legmagasabb iskolai végzettségű csoport körében csökken a termékenység: hazánkban a középfokú végzettségűek körében a legalacsonyabb a vállalt gyermekek száma. Azaz nem az „önmegvalósítás” állja útját a gyermekvállalásnak, vélhetően inkább a bizonytalan társadalmi klíma és a nagyfokú munkaerő-piaci kiszolgáltatottság.
Mindemellett a magasan iskolázott nők, így az orvosnők helyzete sem teljesen „rózsaszínű”, hiszen sok esetben ezek a hölgyek hatalmas teljesítménymotivációkkal, perfekcionizmussal próbálják szakmai és magánéletüket egyaránt menedzselni, és az óriási munkamegterhelés mellett még a fiatalabb generációk tagjai is gyakran egyedül végzik a háztartási munkát és gondoskodnak gyermekeikről. Mindennek pedig komoly ára van: hazánkban az orvosnők testi egészsége elmarad diplomás kortársaikétól. Ezt a tényt pedig érdemes tágabb perspektívában nézni, hiszen a gyógyítók jólléte és testi-lelki egészsége az egészségügyi rendszer működésének és a lakosság egészségi állapotának minden kétséget kizáró módon meghatározó tényezője.
Dr. Győrffy Zsuzsa PhD
egyetemi adjunktus, SE
www.gyogyitonokert.hu
Semmelweis Egyetem ÁOK Magatartástudományi Intézet
A Hivatkozások a szerkesztőségben megtalálhatók.
