Arra születtünk, hogy fussunk?

236

Egy új teória szerint a hosszútávfutó képességünk fontos szerepet játszott evolúciónkban. Korai őseink remek távfutók voltak, és ennek nyoma mai testfelépítésünkön is jól látszik.

Hogyan képes oly sok ember lefutni a maratoni versenyek 42 kilométerét, miközben a főemlősök képtelenek rá? Hogy lehet az, hogy a kiemelkedő távfutók akár a lovakat is lehagyják? Egy ló hosszútávon átlagosan hat métert tesz meg másodpercenként, ez pedig elmarad a profi maratoni futók teljesítményétől.

Kétmillió éve futunk

A magyarázat az lehet, hogy a hosszútávfutás fontos szerepet játszott az emberi evolúcióban – állítja Dennis Bramble, a Utah Egyetem, és Daniel Lieberman, a Harvard Egyetem professzora az eheti Nature-ben megjelent cikkükben. Korai őseink, azt követően, hogy kétmillió évvel ezelőtt felegyenesedtek az afrikai szavannán, el kezdtek futni. Ennek eredményeképpen az evolúció során például széles, robosztus térdízületeink fejlődtek ki.

Korábban épp gyenge futóképességünkre hivatkozva az evolúció kutatók azt feltételezték, hogy testfelépítésünk a gyalogláshoz adaptálódott. A futás alatt azonban a korábbi elméletek mindig az állatvilághoz viszonyítva valóban gyenge rövidtávfutó képességünket értették. A leggyorsabb sprinter is másodpercenként csak körülbelül 10 méteres sebességre képes gyorsulni, míg a gepárd akár 30 méterre is.

Futáshoz adaptálódott testfelépítésünk

Hogyan váltunk remek hosszútáv futókká? Nos, a kutatók szerint ez elsősorban a „guberálásnak” köszönhető. A szavannán élő őseink igyekeztek minél előbb odaérni egy, a ragadozók által elejtett nagyobb zsákmány maradékához. Nem voltak egyedül: a szintén kitartó hosszútávfutó hiénák, valamint a keselyűk is az elhullott állathoz siettek. De a kutatók azt is elképzelhetőnek tartják, hogy őseink kitartó üldözéssel fárasztották halálra zsákmányukat.

A teóriát alátámasztják az emberi test egyéb jellemzői is, így például ruganyos Achilles-ínünk, vaskos láb ízületeink, valamint szőrtelenségünk, amely révén a verejtékezéssel könnyen tudunk hőt leadni. A futás segíthette egyensúlyérzékünk, a finom mozgások koordinációjának fejlődését is. A legtöbb állat egyensúlyszervét a belső fül folyadékkal telt, félkörös ívjáratai tartalmazzák. Ez a szerv mind a modern ember, mind korai ősünk, a Homo erectus esetében is aránytalanul nagy. A jelenség magyarázata az lehet, hogy elősegítette hosszútávfutó elődeink biztonságos futását.

Nem véletlen aránytalanul nagy fenekünk sem

A kutatók szerint ugyancsak a futással magyarázható relatíve tekintélyes méretű fenekünk is. Liebermann a nagy farizom aktivitását mérte sétáló és kocogó embereknél. Azt tapasztalta, hogy míg gyaloglás közben az izom aktivitása elenyésző, futás során jelentősen megnő.

Ha az elmélet igaz, az embert különleges futóképessége különböztette meg főemlős-rokonaitól. A teória nagy valószínűséggel vihart kavar majd tudományos körökben. Az evolúciókutatók eddig az emberré válás mozgatórugójának nagyra nőtt agyunkat tekintették.

[forrás: geographic.hu. november 18.]