"Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém."
Dante Alighieri: Isteni színjáték

Negyvenéves kor körül szinte mindannyiunkban megszaporodnak az életünket értékelő gondolatok. "Jól csináltam eddig?" "Hogyan tovább?" "Min változtassak?" "Ezt akartam?" "Utolsó lehetőség a váltásra! Most vagy soha!"

Beszéljünk róla

Természetesen nem jutunk el mindannyian ezen gyötrő kérdések és gondolatok hatására a tényleges krízishelyzetig, ahol komoly testi és lelki tünetek is megjelennek. Ha a kérdések többségét meg tudjuk válaszolni, ha a mérlegünk végeredménye pozitív, szép lassan képesek leszünk megnyugodni, beérjük a terveinkben történő kisebb módosításokkal. Hasznos, ha másokkal is megbeszéljük dilemmáinkat. Velünk egykorú vagy nálunk idősebb barátok, családtagok saját tapasztalataik révén sok jó tanáccsal szolgálhatnak. Párunk előtt se hallgassuk el tépelődéseinket, ha nem beszélünk róla, akkor is látja feszült lelkiállapotunkat és mindez gyakran félreértések melegágya.

A munka értelmébe vetett hitről

Ebben az életszakaszban még környezetükben sikeresnek elkönyvelt emberekben is felmerülhetnek kétségek munkájukat, karrierjüket illetően. Az anyagi biztonság és a hierarchiában való előrejutás csupán csökkenti elégedetlenségünket, de nem tesz elégedetté minket. Szükségünk van arra is, hogy értelmét lássuk munkánknak, érezzük munkatársaink, beosztottaink megbecsülését (amely nekünk és nem székünknek szól), valami újat, valami maradandót alkossunk: egyszóval megvalósítsuk magunkat. Szembesülünk ifjúkorunk álmaival, melyek megvalósítását mostanáig halogattuk: megvalósítjuk, vagy egyszer és mindenkorra leszámolunk velük. Még felboríthatjuk az íróasztalon tornyosuló aktakupacokat és elmehetünk sarkkutatónak, filmszínésznek vagy szobrásznak.

A párkapcsolat krízise

A harmadik és negyedik X fordulóját sokan magánéletüket, párkapcsolatukat illetően is krízisként élik meg. A házasságok érzelmi töltése ekkorra többnyire lecsökken, a rengeteg munka miatt kevés az együtt töltött idő, ráadásul - különösen a hölgyeknél - a biológiai óra ketyegése is felhangosodik. "Biztos, hogy ebben a házasságban kell megöregednem? Még lehetne másik családom!" Ez a gyötrő gondolat gyakran vezet harmadik fél felbukkanásához. Magánéleti döntéseinkben - pontosan azért, mert ez az utolsó teljes értékű lehetőségünk - a jelenlegi és az alternatív kapcsolat nyújtotta hosszú távú perspektíváinkat tartsuk szem előtt. Ha vannak gyermekeink, fel kell ismernünk, hogy ők jelentik igazi életműveinket. Az ő érzelmi biztonságuk fenntartásának elsődleges szempontnak kell lennie. Azzal, ahogy át tudjuk nekik adni tudásunkat, tapasztalatainkat, máris alkotunk valami maradandót és megérezzük az önmegvalósítás igazi ízét.

Kinek és mit bizonyítunk?

Az életközepi válság elmélyülését elősegítik bizonyos személyiségjellemzők és környezeti tényezők is, így az elégedetlenségre való hajlam, illetve a bizonyítási kényszer. Az elégedetlenségre van egy bizonyos mértékű általános emberi hajlam - e nélkül nem menne előbbre a világ -, de sajnos hazánkban ez a beállítódás túlzottan erős, talán a gyakori történelmi változások hatására pesszimizmusunk párosul egyfajta öncélú nyughatatlansággal: képtelenek vagyunk megpihenni a hajtásban. Aki minden helyzetben mindig bizonyítani akar, voltaképpen önmagában bizonytalan, személyiségfejlődése nem teljesedett ki. Az ilyen ember ráadásul hajlamos a mintakövetésre, és ezek a környezetében megjelenő minták, divatos életformák korántsem mindig követendők. A válság melegágya lehet, ha a karrier és a család, illetve a két helyszínen betöltött szerepek ütköznek egymással.

Alapprobléma az időbeli ütközés, de ezen túl életünk eme két fontos helyszínén rendkívül eltérő lehet az értékrend, a gondolkodásmód és a kommunikációs stílus.

Az életközepi válság egy kihívás, melyet az idő önmagában nem old meg. Aktívan dolgoznunk kell rajta, gondolkodni, beszélni a problémákról és megfontolt döntéseket hozni, reális célokat kitűzni. Ha mindez sikerül, átjutottunk egy következő életszakaszba és legalább tizenöt-húsz évig, nyugdíjaskorunk kezdetéig nem kell tovább keresnünk életünk értelmét!

Kiss Ákos
pszichológus