Hang

A beszédhanggal a szavak tartalmán túl mindig kifejezzük érzelmi állapotunkat is. Nem csak aktuális hangulatunk mutatkozik meg, hanem az évek, évtizedek alatt módosuló alap érzelmi beállítottságunk is jól tükröződik hangunkon.

A beszéd közben fellépő belső feszültség, átmeneti figyelmetlenség, a legkisebb zavar is azonnal kiütközik.

Akinek remeg a hangja, elárulja izgalmát, feszültségét. Ha valaki felemeli a hangját, rögtön tudjuk, hogy indulatba jött. Ha elakad a hangunk, nagy érzelmek törtek ránk. Aki nem megfelelő hangot üt meg, azt elragadták az érzései, és nem tud helyes módon közelíteni a másikhoz.

Akinek zeng a hangja, magabiztos és kiegyensúlyozott. A lágy hang nyugalmat és érzelmi odafordulást jelez. A kemény hang elutasító, az éles hang szinte belehasít a másikba.

Az "egyéni hang"...

Minden embernek sajátos, rá jellemző hanghordozása van, amely kissé módosul aszerint, hogy milyen érzelmi kapcsolatban áll azzal, akihez éppen szól.

A hanghordozás a hangsúly és a hanglejtés jellegzetességeiből áll össze. Mindnyájan ismerjük a katonás, tanáros, papos, színészi stb. hanghordozásokat, amelyekből a “civil" papot vagy katonát is azonnal felismerjük és általános tapasztalataink – néha pedig előítéleteink – révén személyiségtulajdonságok sokaságát társítjuk hozzá akkor is, ha valójában nem is ismerjük az illetőt. A fölényes, lenéző, megalázkodó, gyerekes, kioktató hanghordozások a beszélő fontos és jellemző tulajdonságait árulják el.

Az emberi hangból, ha nem látjuk az illetőt, akkor is kiderül, hogy körülbelül milyen életkorú és milyen nemű. Ezenkívül következtetni lehet az egyén kulturális, műveltségbeli színvonalára, sőt időnként származási helyére is, például tájszólás esetében.

Az egyéni hangszínt a felhangok sajátos jellege adja meg, amely a kiejtésben megnyilvánuló speciális, mással össze nem téveszthető színezetet adja.

...és változását előidéző tényezők.

A hangmagasság az életkor előrehaladtával változásokon megy át, de kiabálásnál, vagy sok embernél harag, düh esetében nő a hangmagasság. A hangerősség változásait nagymértékben befolyásolja, hogy milyen környezetben és miről beszélünk. Jelentősen csökken a páros szituációban és intim helyzetekben, nő társaságban és hivatalos közlendők közben. Az indulatok nyílt áramlásánál nagyobb a hangerősség, míg ha igyekszünk elfojtani azokat, akkor kisebb.

A beszédtempó is jelentősen módosulhat aszerint, hogy kihez, kikhez szólunk, és azt milyen érzelmi tartalommal tesszük.

Lassabban beszélünk kisgyerekekhez, nagyon idős emberekhez, halláskárosodottakhoz és ha tömeg előtt kell szónokolnunk. Ismerős, mindennapi környezetünkben a ránk általában jellemző tempóban beszélünk. Szaporábbá válhat a beszéd üteme, ha hirtelen nagyon sok mondanivalónk támad, ha sürget bennünket az idő vagy ingerültté válunk.

A dallamváltozás és a beszéd ritmusa utal az általános hangulatra, érzelmi állapotra, izgalmi szintre, érdeklődésre, de közvetíti az illetőben rejlő szuggesztív lehetőségeket, erőket is.

...őőő,..ááá...,hm...- a zavarjelek

A beszéd közben beálló belső feszültséget, bizonytalanságot, bárminemű problémát szinte azonnal elárulják a zavarjelek.

Leglátványosabbak és legegyértelműbbek ezek közül a nevetés, sírás, feltűnő nyelés, erős torokköszörülés, krákogás, hirtelen fellépő dadogás, erőltetett légzés, csuklás, nyögés, böfögés, nyafogás, ordítás, mutálás, tüsszentés, sóhajtás, szaggatott légvétel stb. Kevésbé feltűnő, de ugyanilyen zavarjelek lehetnek a kis indulatszavak, illetve hangok, hangcsoportok oda nem illő megjelenése. Például: ehh, juj, ni, aha, eee, hm, öö... ööö, áá, mmm, vagy a nyelvcsettintés, a cicogás, a fogszívás, de idetartozik az ajakharapdálás, a felesleges csücsörítés is.

A tartalomhoz erősebben kötődő beszédbeli zavarjelek közül a leggyakoribbak: egy bizonyos szó helyett másik – téves - értelmes szó használata, az elszólás; a szó esetleg többszöri hibás kimondása; a rossz szórend; egyes szavak kihagyása; a szóban bizonyos hangok felcserélése; befejezetlenül hagyott, elnyelt szavak vagy mondatok; a túlságosan hosszúra nyújtott szünetek; szünet tartása szó közben; rossz helyen, például egy szó kiejtése alatt történő légvétel; szavak többszöri újrakezdése, váratlan hadarása vagy valamilyen beszédhibával történő kiejtése.

Minél összeszedettebb valaki, minél inkább szinkronban vannak érzelmei, gondolatai és mondanivalójának tartalma, annál kevesebb zavarjelet produkál, vagyis annál hitelesebb, egyértelműbb és hatásosabb benyomást kelt.

A hang megfigyelése

A zengő hangon beszélő ember jókedvű, derűs, vidám, érzelmeiben kiegyensúlyozott, jól érzi magát a világban és a bőrében, elégedett önmagával és környezetével. De ha valaki mindig ilyen, s ráadásul hangos is, azt a környezet fárasztónak és művinek, hiteltelennek fogja tartani, mert az illető nem vállalja, hogy hangjában is “megmutassa magát" a többieknek.

A préselt, rekedtes hang agresszív embert sejtet. A durvább, érdes, reszelős hang azt jelenti, hogy az illető szélsőséges természetű, hajlamos a meggondolatlanságra, a hirtelenségre, elragadják az indulatai, de időről időre megpróbálja azt visszafogni.

Az elmosódott hang, a kevéssé tagolt, elkent beszéd a gondolatok zűrzavaráról, tisztázatlanságáról, kuszaságáról árulkodik. Jelenthet belső határozatlanságot, bizonytalanságot, s talán az illető valójában nem is akarja, hogy minden szavát pontosan értsék, hiszen akkor kiderül kaotikus gondolkodásmódja.

A fojtott, nyomott hang szorongást, az érzelmek visszafojtottságát juttatja kifejezésre. A bizonytalan, gátlásos és monoton beszéd is félelmekről árulkodik, mintha egyfolytában arra kérné környezetét, hogy ne bántsa őt, hiszen ő nagyon szelíd és békés ember. Valójában azonban úgy áll a dolog, hogy aki tart hangjának erejétől, az fél saját agresszióitól, igyekszik úgy tenni, mintha az nem is létezne, s halk, monoton hangja az álszelídség és áljóság maszkja.

Az éles, átható, metsző hang a figyelem mindenáron való felkeltését célozza. Akkor is kiköveteli magának a középpontba kerülést, ha tartalmilag egyébként jelentéktelen, amit mond.

A meleg, lágy, határozott hang a kulturált ember sajátja, s ha emellett megengedi magának a dallamváltozást, az érzelmi színezést, a hangsúlyozást, akkor hitelességével és őszinteségével nyeri el mások figyelmét.

A hang megfigyelésének gyakorlására nagyon alkalmas a televízió és a rádió. Ilyenkor megtehetjük, hogy egyáltalán nem figyelünk a tartalomra, csak hagyjuk hatni magunkra a beszélő hangját. Ne kommentáljunk, csak konstatáljunk. Később azután próbáljuk meg felidézni az így hallottakat, s tapasztalni fogjuk, hogy mennyi rejtett információ birtokába jutottunk.

Forrás: Galenus