Elönti az epe? Elsápad a méregtől? Szétfeszíti a düh, szétveti a méreg? Rágja magát, eszi a fene? Még egy csepp, és kicsordul a pohár? Legszívesebben a "fejéhez vágna" valamit a másiknak? Ha gyakran érez így, valószínűleg rosszul kezeli a konfliktusokat!

Fontos felismerni, sérelmünk "vélt-e vagy valódi", haragunk jogos-e vagy inkább jogtalan? Mi vagyunk a hibásak a történtekért, vagy tényleg áldozatai vagyunk egy másik ember figyelmetlenségének, nemtörődömségének, tapintatlanságának, szemtelenségének stb...

A nők dolga valamivel nehezebb, számukra a verbális agresszió-levezetési csatornák sokkal inkább lezártak, mint a férfiak előtt. Képzeljen el egy kedves, csinos vállalati vezetőnőt, aki vörös arccal, tajtékozva osztja ki beosztottait, amikor a határidőn túl sincs még kész a megbízó által megrendelt anyag. Ugye, majdhogynem elképzelhetetlen. A társadalmi normák által előirányzott szerepstruktúrában a nő szelíd, halk szavú, türelmes. A mérgelődést, dühöngést, mint nőietlen megnyilvánulást, a köz elítéli. A nők így szocializációs alapon inkább lenyelik mérgüket. Ha pedig kicsordul a pohár, akkor megkaphatják a "hisztérika" minősítést. A férfiaktól azonban elvárt a határozottság, és sokkal inkább elfogadott az agresszió. A hangerő és a testi erő némelyek szemében a férfiasság bizonyítéka. Ha ők káromkodnak kiabálva, azon kevesebben akadnak fenn.

A testi-lelki harmóniát szem előtt tartva azonban azt mondhatjuk, hogy semelyik reagálási mód (nőknél ez alatt értsük itt a nem reagálást) nem egészséges. Kiordítani dühünket, és másik orcánkat odatartani egyaránt egészségtelen. Mint ahogy számos szólásunk is utal rá - elönti ez epe, a szívére veszi, megfekszi a gyomrát, az idegeire megy - a pszichoszomatikus tünetek legváltozatosabb formáit produkálhatja a "mérgesség".

Ahhoz, hogy dühösek legyünk, elsősorban ránk van szükség, vagyis minket kell feldühíteni, felbosszantani, kiborítani. Vagyis főként rajtunk múlik! Célszerű igyekezni akkor is – és főleg akkor - objektívan szemlélni a helyzetet, amikor mi magunk nagyon is érintettek vagyunk általa, és hasznos tehát több figyelmet szentelni az önkontrollnak...

Aki önön mérgének szolgáltatja ki magát, pont azt veszíti el, amire adott esetben a leginkább szüksége volna: a tárgyilagosságát. Bármilyen ügyet, konfliktust is kell tisztáznia, a higgadtság és megfontoltság lehetnek legjobb szövetségesei. Ha ön belelovalja magát saját dühébe, egyre jobban felhergelve-paprikázva magát, ezzel csak egyre távolabb kerül a hőn áhított céltól. "Aki kiabál, annak nincsen igaza"- tartja a közmondás. És annyiban igaza is van népi bölcsességnek, hogy az érzelmeit előtérbe toló, dühöngő ember saját józan érveit, a logikus tisztázás lehetőségét pont saját megnyilvánulásával tolja el magától, és ugyanezzel lehetőséget ad a másiknak arra, hogy az megkérdőjelezze vitapartnere kompetenciáját.

Mit lehet tenni, ha "robbannánk"?

Szabad leszaladni a "boltba", elugrani a "postára", szóval, kiszellőztetni a fejünket.

Szabad forró vízben lezuhanyozni, és megnyugodni.

Szabad "lenyelni a békát", mintha mi sem történt volna, és végiggondolni, legközelebb hogyan reagálunk majd hasonló szituációban. A lenyelt békát viszont nem illik máskor "visszaöklendezni"!

Szabad zenét hallgatni, ami nyugtatólag hat a pattanásig feszült idegekre, de szabad mérgünkben alaposan kitakarítani a lakást, ami kitűnően levezeti az agressziót.

Szabad felhívni valakit, és tanácsot kérni. Ha konkrét segítséget nem is tudnak adni, ez is egy szelep a gőz kiengedésére.

Szabad leülni, és naplót írni.

Többet árt, mint használ

Esetenként valójában jót tesz belerúgni valami mozdíthatóba, odavágni vagy széttépni valamit, vagy jól becsapni az ajtót - szóval levezetni az agressziót. A reakció mindenképp normálisnak mondható, és felszabadítólag hat. Ha azonban pont a legdrágább kínai váza törik darabokra, vagy a házikedvenc farka csípődik az ajtórésbe, akciónk hasznossága megkérdőjelezhető, nem beszélve arról, amikor Ön egy másik emberen tölti ki a dühét. Ha ön szabad folyást enged negatív érzelmeinek, számolnia a kell annak rövid és hosszútávra kiható következményeivel!

Később megbánhatja, hogy kikelt magából, és olyannak mutatta magát, amilyennek egyáltalán nem szeretne látszani. Emiatt azután szégyenkezik...

Később megbánhatja, hogy megbántott valakit, akit szeret, és olyanokat vágott a fejéhez, amit igazából nem is akart neki mondani.

Később rájöhet, nem is volt igaza, és higgadt fejjel már különböző egyéb körülmények és rossz hatások számlájára írja a másik rovására történt kiborulását.

Később rájöhet, hogy a dühösködéssel csak rontott a helyzeten, és innentől még nehezebb megoldani a felmerült problémát.

Később – és néha csak későn – ráébredhet arra, hogy a dühében kimondott szavakat nem lehet "visszaszívni", az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, a veszekedést meg nem történté tenni, és a szónyilakkal megsebzett másik sebeit lesimogatni.

Mégis, mit lehet tenni?

Átértékelni a problémát. Az adott pillanatban oly fontosnak tűnő dologról később gyakran kiderül, gyenge ügyecske volt csupán. Forrongó indulatoktól vezérelve nem érdemes kiértékelni a helyzetet és levonni a végkövetkeztetést. A beszűkült tudat és a düh szemellenzője csak kevés teret enged a racionalitásnak, a dolgok "maguk teljességében" való szemlélésének. Ilyenkor egyes részletek a torzító tükörben óriásira dagadnak, miközben – az egyébként arányában hasonló egyéb részletek – kikerülnek a "látótérből".

Képzelje el önmagát, amikor valaki éppen veszekszik Önnel, agresszív, dühöng, és olyan dolgokat vág a fejéhez, amiket Ön ebben a formában egyáltalán nem is akar hallani? Ön mit tesz ilyenkor? Tehet – e egyáltalán valamit, hogy elapassza a másik indulatfolyamát? Ugye, ez még nem sikerült sokszor? Aki éppen ordítozik, a legkevésbé figyel a másikra, mert ha ezt tenné, rögvest "leállítaná önmagát".

Ha "nem" Ön a hibás, ha valóban megbántották, ha csúnyán viselkedtek Önnel, sem megoldás a "dühöngés". Nem vezet sehová. A másik sem szent, hibázhat és tévedhet csakúgy, mint Ön. Fogadja el a másikat, próbálja megérteni "működési elvét", ugyanis ez a kiindulópontja bárminemű kompromisszumnak.

Forrás: Galenus