De hogyan „éljük túl” a válást komoly pszichés sérülések, világvége-hangulat és kiborulások nélkül?

Meg kell találnunk a módját, ha nem akarjuk, hogy az elviselhetetlen súlyként nehezedjen ránk és környezetünkre. Szakítani tudni kell – mondják a pszichológusok. Okosan, megfontoltan, ha lehet, és felülemelkedve a gyakran még tartó érzelmeken, egymás folytonos gyötrése nélkül… Amikor azonban úgy érezzük, hogy nekünk ez nem megy, segítsünk magunkon néhány „alapelv” betartásával, és törekedjünk a főbb hibák elkerülésére.

Minden válás fájdalmas… Bármilyen rosszul is érezzük magunkat a bőrünkben, ma olyan társtól válunk el, akit tegnap még szerettünk, és ismertünk a feje búbjától a lábujja hegyéig.  Most mégis minden rosszat elmondunk róla – ami egyrészt ellentmondásos helyzetet teremt, másrészt nem old meg semmi. És bizonyára mély sebeket is okoz korábbi életünk párjának. Egyik fontos elv tehát, hogy – a szakítás motivációjától függetlenül – ne sértsük vérig azt, akihez valaha ragaszkodtunk, mert veszélyes játék: csak két vesztes kerülhet ki belőle a végén. Noha sűrűn előfordul, a gyakorló pszichoterapeuták sem tudnak napirendre térni fölötte. Ezt bizonyítja egyikük nyilatkozata:
 
„Mindig meglepődöm azon, hogy a férfiak és nők, kapcsolatuk befejeződésekor, rendszerint bűntudattal küszködve, mennyire be tudják mocskolni közös múltjukat. Pedig csak egymásnak okoznak vele fájdalmat. Nincs határa a zaklatásnak, sértegetésnek, az anyagi javakból való kiforgatásnak, a nemtelen vádaskodásnak, de olykor még az erőszaknak sem… Ahelyett, hogy a felek fölösleges konfliktusokat és krízishelyzetet idéznek elő, dühös csatározásokba bocsátkoznak, jobban tennék, ha békében elválnának, és nem éreznék magukat folytonosan becsapva.”

Igyekezzünk hát a szakember tanácsát megfogadni! Ha végül sikerrel járunk, egy másik elvről szintén nem szabad megfeledkeznünk: legyünk kíméletesek azokhoz is, akik a környezetünkhöz tartoznak. Ne kérjük például arra közös barátainkat, rokonainkat hogy „válasszanak” kettőnk közül, és ne traktáljuk őket szünet nélkül a szakítás részleteivel.

Kerüljük a bizalmas közléseket is, hiszen mi sem szeretnénk, ha volt társunk felfedné korábbi, közös életünk intim részleteit. Minél inkább kihagyjuk barátainkat, rokonainkat a válásból, annál nagyobb esélyünk lesz rá, hogy megőrizzük barátságukat, szeretetüket. De legyünk reálisak: néhányukat óhatatlanul is elveszítjük, azokat például, akik nem tudják „megbocsátani” mások rájuk is kiható döntéseit – általában valamilyen önös érdekből.

Természetesen saját lelkünk ”ápolásával” is törődnünk kell. Hiszen akár hirtelen következik be, akár hosszas „vergődés” után, a páros viszony megszakadása rendszerint tanácstalanságot, bizonytalanságot vált ki belőlünk.  Gyakran alig begyógyult, korábbi sebeket szakít fel, egyúttal sérti hiúságunkat, növeli önbizalomhiányunkat. Elhagyatva szánalmasnak érezzük magunkat, és nem egyszer vádaskodunk nemcsak a volt társunk, hanem az egész világ ellen. Az is előfordul, hogy mentségeket keresünk magunk vagy volt szerelmesünk számára – de az sem szokott segíteni. Azonfelül a szüntelen rágódás a történteken aláássa kedélyállapotunkat, és még csak rontunk a helyzeten, ha szüntelenül a mi nagy szerelmi történetünk elmúlt, boldog pillanataira emlékezünk…

Forrás: Galenus