A barlangászat művelésekor a sportolót, az amatőr geológust, a barlangkutatót és a barlangi mentőt fenyegető veszélyek között a hypothermia a leggyakoribb, majd a különféle sérülések, a barlangi élővilág által okozott csípések és harapások, valamint a kisebb agyrázkódások szerepelnek még a szakirodalomban. Jellemző sürgősségi esemény még a pszichés kifáradás és az ebből következő „feladás”, mely végzetes is lehet a barlangba szorult mentésekor.

A barlangi veszélyforrások a hely természetéből fakadnak, a sötétség, az éles sziklaperemek, a síkos járatok a balesetek elsődleges előidézői. A másik – sokszor figyelembe nem vett tényező a hőmérséklet. A barlangok hőmérséklete 10 C° körüli, amely sportolásra igen alkalmas, azonban kényszerű várakozás, kimentés esetén - különösen nedves, vizes környezetben - már a kihűlés veszélyét hordja magában. A legkisebb barlangi baleset esetén is a sérült esetleges kihűlésével kell számolni, viszonylagos mozgásképtelensége miatt. A klímaváltozás, mint veszélyforrás elsősorban az alpesi jellegű aktív víznyelőbarlangoknál áll fenn. Nem árt tudni, hogy a víznyelőbarlangok vízgyűjtőterületén történő esőzés, hóolvadás hatására a barlangi járatok vízhozama rendszerint nem fokozatosan, hanem hirtelen, néhány perc vagy néhány másodperc alatt duzzad fel a minimumról a maximumra, ezért az árvízveszélyes helyekről a menekülés ilyen esetben szinte a lehetetlenséggel határos.

A barlangi mentés tulajdonképpen sajátos kimentés, mely akár napokig is elhúzódhat, így a bajbajutott fizikai- és szellemi állapotának stabilizálása az egyik legnehezebb, nemes mentő-feladat. A mentés azonban nem csak föld alatt folyik: a barlang bejáratától a földig is el kell juttatni a beteget. Erre a  hegyi mentésnél is használt mentőkosár nyújt lehetőséget. Ha barlangi balesetekről beszélünk, nem feltétlenül traumatológiai ártalomról szólunk: ha egy járatomlás vagy más elzárja a kijáratot, már balesetről kell beszélnünk, hiszen ekkor már mentés szükséges, és a mentés – az előbb említett hosszú időtartama miatt – fizikai (kihűlés) és pszichikai ártalmakat okoz.

A levegő mozgásának meghatározó szerep jut a barlangklíma sajátos jellegének kialakításában, és ez eltérő  klimatikus sajátosságot figyelembe kell venni a megszokottól eltérő égöv alatt fekvő barlangokban éppúgy, mint az ismert helyen ahol egy-egy klímaösszetevő alapvető megváltozásának (pl. a huzat leállása egy levegőtlen barlangban) baleset-okozó következménye is lehet. Ha a felszín és a barlang között kicsi a hőmérséklet-különbség, a barlangi huzat akár teljesen le is állhat, ez az átmeneti időszak veszélyes is lehet a szén-dioxid feldúsulása miatt. Az 1 % feletti szén-dioxid-tartalom az arra érzékeny személyeknél már komoly fejfájást, rossz közérzetet okozhat. A barlangban található szén-dioxid nemcsak a barlangászok által kilélegzett használt levegőnek, de főleg a talajban található mikrobák tevékenységének köszönhető. Az általuk termelt gázok a barlangi vizekkel a repedéshálózaton keresztül jutnak a barlangba. A CO2 mennyisége nagyban függ a barlangi légcsere viszonyaitól, értéke normál esetben 0,1-1% között ingadozhat. A hazai barlangokban azonban mértek már 5% körüli értékeket is.

A barlang levegőjének a hőmérséklete a kőzet hőmérsékletétől, valamint az adott helyen uralkodó levegő- és vízforgalomtól függ. Ez utóbbi két tényező miatt tapasztalható ingadozás a barlangok levegőjének hőmérsékletében, a felszíni hőmérséklettől függően. A barlang léghőmérsékletének átlaga mindig valamivel a felszín évi átlaghőmérséklete alatt kell van, hiszen télen a befelé áramló légmozgás lehűti a barlangot, míg nyáron a repedéshálózaton keresztül kőzethőmérsékletű levegő érkezik a barlangba.

A barlangi levegő relatív páratartalma (a levegő víztartalma összehasonlítva az adott hőmérsékleten vízgőzzel telített levegőével) általában 95-100% közötti, így ugyan az asthmatikus kúrákra megfelelő (bár ez utóbbit inkább az allergének barlangbeli hiánya indokolja), de a fokozott mozgás, baleset esetén légszomjat, fulladásérzést provokálhat. Szűk járatokban a barlangászcsoport tagjai által kilélegzett levegő hypoxiát okozhat a felhalmozódott CO2 miatt.

Ma Magyarországon a barlangjáró és a barlangkutató tevékenység különböző szintű technikai ismereteket is tartalmazó jártassági vizsgához van kötve. A barlangokban jelentős számú víz alatti járat van, így a barlangi búvár-merülés speciális képzettséget és gyakorlatot kíván. A barlangjárás, és főleg a barlangi mentés igen komoly erőt, kitartást, felkészültséget igénylő feladat. A háromdimenziós mozgás, a szűkületek és a vízzel telt szifonokon való áthaladás „megszokása” és begyakorlása hosszú időt igényel. Fontos tudni, hogy a barlangászatban használt eszközök (kötelek, beülők, karabinerek, zsákok) nagyban különböznek a hegymászásban használtaktól, így azok barlangbeli használata veszélyes lehet.

A sérülések közös jellemzője, hogy túlnyomó részük megelőzhető, megfelelő védőeszközök (l. sisak ) használatával, illetve a mászótechnika gyakorlásával és a biztosítókötél használatával, még rövid távú ereszkedés/mászás esetében is. A sérülések - természetesen - gyakoribbak a kevésbé felkészült vagy rossz kondícióban lévő kezdőknél.

A barlangászatot több éve űzőket fenyegetheti még a histoplasmosis, mint jellegzetes gombabetegség. A Histoplasma capsulatum által okozott megbetegedésre a hagyományos antibiotikum kúrára nem reagáló felsőlégúti fertőzések hívják fel a figyelmet, illetve a betegséget jellemző neuroinfekciók (meningitis, granulomatosus encephalitis), melyek eredetét nehéz diagnosztizálni.

A barlangtúrára készülő utazókat a fentiek figyelembe vételével fel kell készíteni a föld alatti világban való tartózkodásra. A vezetett túrák biztonságosak, általában nem igényelnek kötélhasználatot, azonban a fegyelmezetlen vagy eltévedt lemaradozó olyan járatokba is kerülhet, ahonnan már csak mentéssel lehet kihozni. A sokszor több emelet mélységű sziklarepedésekbe való esés – a testi sérüléseken kívül pszichikai sokkot is okozhat, mely a sokszor elhúzódó kimentés miatt igen súlyossá is válhat.

A felkészülés legfontosabb eleme a ruházat. Barlangtúrához legszélesebb körben a gumicsizmát használják.  Méretválasztásnál célszerű úgy eljárni, hogy két vastagabb zoknival a láb teljesen kitöltse a csizma fejét, mert ellenkező esetben nehézséget okoz a kisebb lépéseken való megállás a felhajló részek miatt.
A túl szoros csizmát, a vérkeringést rontó hatása miatt kerülni kell. A legjobb a mélyebb barázdákkal ellátott talpú, bélés nélküli gumicsizma, mert ha víz kerül a csizmába, nem kell arra várni, míg a bélés megszárad, és nem kell számolni a bélés összegyűrődésével és a következményes lábfeltöréssel. Mivel a csizma szára a lábszár felső harmadáig felér, bizonyos mérsékelt sérülésvédő hatást is biztosít. A bakancs a gumicsizmához képest jobban tartja a bokát és könnyebb a kis lépéseken megállni, azonban nehezen szárad ki és sérülékenyebb, mint a gumicsizma. Hátránya még, hogy az agyagos, vizes környezetben a bakancs gyorsan tönkremegy.

A felsőruházatnál célszerű a nem bő, vízlepergető anyagból készült, kapucnis overall választása. Belső bélése meleget ad, ugyanakkor némi védelmet nyújt a horzsolásokkal, kisebb sérülésekkel szemben. A védősisakot legtöbbször a túra helyszínén biztosítják. A sisak nélkülözhetetlen eszköz barlangászatkor, és a profik a speciális kivitelű sisakot használnak, amely egy kemény külső héjból és egy belső hevederzetből, valamint ezt az egészet a fejre rögzítő Y-alakú hevederből áll. A fej és a sisak héja között található egy megfelelő méretű és kiképzésű szabad tér, az un. kontakt zóna. A kontakt zónát kialakító hevederek egy nagy ütésnél a szabad térbe való megnyúlásukkal, szakadásukkal elnyelik a terhelés energiájának jelentős részét, így mentesítve a koponyát és a csigolyákat a terheléstől.

A tartalék élelmiszer és ivóvíz ugyanolyan elengedhetetlen kelléke a sokszor órákig tartó barlangtúráknak, mint a megbízható fényforrás és a jól felkészült vezető.

Forrás: Dr. Felkai Péter PhD: Utazásorvostani ismeretek gyógyszerészeknek / Galenus 2009