Sokak életében váratlanul következik be a nyugdíjazás: ekkor az illető egyáltalán nem tűnődött korábban azon, hogy vajon mit fog csinálni a rengeteg szabadidejével. Egyszerűen “nem ért rá” felkészülni a megváltozott élethelyzetre, hiszen ha valamitől tartunk, hajlamosak vagyunk elhessegetni azzal kapcsolatos gondolatainkat.

Ilyen esetben a változás krízisszerűen viseli meg a friss nyugdíjast, nem érti, mi történt vele, nem tudja, hogyan kellene élnie, nehezen fogadja el a szerényebb anyagi körülményeket (főként, ha nem fordított figyelmet aktív dolgozó korában a tartalékolásra).

A lelki válsághelyzet velejárója lehet az önértékelés hirtelen csökkenése, depressziós tünetek megjelenése. Az illető idejének nagy részét problémáinak boncolgatásával tölti. Társas kapcsolatai beszűkülnek, egyre kevesebb emberrel beszél, és addig kesereg, hogy egészséges emberként tétlenségre van kárhoztatva, amíg a lelki szenvedés testi tüneteket produkál. Végső soron alkalmazkodik a maga választotta passzivitáshoz, a helyzethez öregszik.

Ha az inaktivitáshoz és az önsajnálattal teli sötét gondolatokhoz fokozott alkohol- és dohány-, netalán altatófogyasztás is társul, a felvázolt folyamat további felgyorsulása lesz az eredmény.

Mindezt elkerülendő, sokat tehetünk már a nyugdíjazás bekövetkezését megelőző években, sőt nem túlzás azt mondani, hogy a gyermekkortól kezdve.

Amennyiben olyan szemléletet alakítunk ki magunkban, hogy az életet töretlen fejlődési folyamatként, nem pedig felívelést követő hanyatlásként értelmezzük, máris megtettük a kulcslépést boldog érettkorunk biztosítása érdekében!

Ha aktív dolgozóként munkánkat nem csupán a pénz utáni hajszaként, hanem az önmegvalósításra is lehetőséget adó alkotó folyamatként éljük meg (ehhez nem kell feltétlenül művésznek vagy tudósnak lenni: egy portás vagy egy könyvelő is érezheti munkája önmegvalósító jellegét, ha szereti az adott tevékenységet, és mások megbecsülését is elnyeri), akkor nagyszülőként nem csak csokoládét és nyalókát, hanem élettapasztalatunkat, bölcsességünket is szeretnénk átadni unokáinknak!

Mindez – a család összetartása, az ifjabb generációk szellemi és életvezetésbeni támogatása – az érettkor egyik legnagyobb feladata és egyben örömforrása.

Akinek egészségi állapota és lehetőségei megengedik, vállaljon nyugdíj melletti részmunkaidős állást, így a jobb anyagi helyzet mellett lehetősége lesz gazdag szakmai tapasztalatai továbbadására és ösztönzést kap tudása folytonos frissítésére, fejlesztésére is.

Aki nem dolgozik, annak is érdemes szellemi elfoglaltságokat keresni, a korábbi rohanásban el nem olvasott könyveket elővenni, figyelemmel kísérni a gyorsan változó világ eseményeit. Így elkerülhető a beszűkülés, a szellemi leépülés veszélye, amely többnyire lelki okok miatt következik be vagy gyorsul fel.

Hobbitevékenységeinkben is elmerülhetünk. “Az öreg vagyok én már ehhez” önbeteljesítő jóslat folytonos sóhajtozása helyett bátran vessük bele magunkat kedvenc elfoglaltságainkba, melyekre korábban oly kevés időnk jutott. Természetesen a kertészkedés, bélyeggyűjtés, horgászás is még több örömet tartogat, ha nyiladozó értelmű unokánk (vagy a rokoni, baráti körhöz tartozó tiszteletbeli unoka) is ott téblábol körülöttünk, és megmutathatjuk neki mesterfogásainkat.

A rendszeres – kondíciónknak megfelelő – mozgás elengedhetetlen egészségünk megőrzése és a jó közérzet szempontjából. A mozgás lehet séta, úszás, kapálás vagy torna – a csodálatos fiatalító hatás mindenhol jelentkezik.

Sajnos a legharmonikusabb érettkor is tartogat nagy próbatételeket. Erőnk fokozatos csökkenését sem könnyű megélni és feldolgozni, de a legnagyobb trauma ebben az életszakaszban életünk társának elvesztése. Sokan ettől jobban félnek, mint saját elmúlásuktól, és valóban, erre kevésbé lehet felkészülni. A gyász feldolgozásához keressünk segítséget, kapaszkodókat és szerető embereket. Tudnunk kell, hogy még feladatunk van, családunknak szüksége van ránk. Kicsit helyettesítenünk is kell az eltávozottat, egyedül kell befejeznünk a közösen elkezdett munkát, a család szellemi, erkölcsi értékeinek átadását. Ne húzódjunk vissza teljesen, ne érezzük úgy, hogy családunkat is csak fájdalmunkkal terheljük, támaszkodjuk rájuk nyugodtan, hiszen a gyászt könnyebb együtt feldolgozni.

Sokaknak a vallás felé fordulás, a hit erősödése ad támaszt, mások pszichológustól kérnek segítséget. Az a lényeg, hogy tegyünk a tartós depresszív állapot kialakulása ellen!

Kiss Ákos
pszichológus