Élettársi kapcsolatra lépünk, elválunk, egyedül vagy új társunkkal neveljük gyermekeinket, netán ismét megházasodunk… Modern világunk az élet szinte minden területén új gondolkodásmódra sarkallt, és a korábbiaktól eltérő alapokra helyezte érzelmi életünket is. A családkép átalakulásának (a statisztikák szerint) kevesebb házasság, több együttélés és válás lett az eredménye. Ami nem feltétlenül jelent valami rosszat a régi, megszokott családképhez képest, mert egyre több gyermek születik együttélés során. És talán érzelmi dimenzióink is jobban kiteljesedhetnek…

 A szerelmi házasság térnyerése

Az első világháború előtt az érdekházasság (főként a nők részéről) nem volt ritka jelenség, míg napjainkban a gyengébb nem képviselői sokkal inkább arra törekszenek, hogy a szeretett férfi oldalán éljenek. A szerelem megítélése azonban napjainkban is kettősséget mutat. Egyes, konzervatívabb családokban a szülők részéről továbbra is él a félelem, hogy a társadalmi-anyagi megfontolást mellőző, szerelmi házasságok, együttélések fenyegetést jelentenek a pár és később gyermekeik (anyagi) jövőjére nézve. Pedig a fejlődés iránya azt mutatja, hogy az ilyen nézetek egyre inkább feledésbe merülnek, és a fiataloknak a szerelmi házasságba vetett hite megalapozottá válik.

Történelmi távlatokban mindez nagy váltást jelent, hiszen a házasság intézményét annak idején azért „találták ki”, hogy biztosítsa az állandóságot a generációk között. Hiszen a házasság szerepe évszázadokon át sokszor a családi örökség védelme volt. A XX. század a fiatal lányok szerelmi választása folytán a fejlett, ipari országokban élő nők sorsának történelmi átalakulását hozta. A házasság így lassanként csak akkor vált indokolttá, ha a nő és férfi személyes boldogságán kívül a születendő gyermekek megfelelő fejlődését szolgálta.

A XX. század családjának tehát meg kellett „emésztenie” a szerelem egyre növekvő szerepét az új generáció párválasztásában. A kezdeti ellenállás után a 20-as években kezdtek elsimulni az ellentétek, míg végül a házasság és az érzelmek „frigyre léptek”.  Eljött az idő, amikor a szerelem örök időre szólónak tűnt: a szerelmes felek megházasodtak, boldogok voltak és gyermekeik születettek. Úgy látszott, nem lehetetlen, hogy a tündérmesék a felnőttek számára is valóra válnak. Egyes kutatók szerint ez az időszak kb. az 1920-1960 közötti évekre tehető: a tartós szerelembe és házasságba vetett kettős hit jellemezte.

Ezzel egyidejűleg azonban kezdtek elmosódni a határok ezen optimista gondolkodás és egy pesszimistább szemlélet között. Megindult egy tendencia, mely szerint a „megújult szemléletű” szerelem mégsem jelent garanciát a családi kötelékek tartósságára. Hiszen a szerelmes felek közt könnyen feszültség keletkezhet, amikor az érzelmek sodrása és a házasság vagy együttélés időtartama „egymás ellen dolgozik”. Így el kellett fogadni az új szemlélet lelkes híveinek is, hogy az elégedetlenség ott lappang a házastársi vagy párkapcsolatban, hiszen jó társnak lenni egyre összetettebb feladattá vált. A korábbi társadalmi szerepjátszás fokozatosan a háttérbe szorult, és az egyén önmegvalósítása került előtérbe.

A szülői szeretet – szerepkörök változásai

A szülői szeretet dimenziói is másképp teljesedtek ki a XX. század folyamán.  Akárcsak a hitvesi szeretet/szerelem aspektusainak változása, ez is két szakaszra oszlott. A kutatók szerint kb. az 1920-as és 1960-as évek közötti időszakban – minthogy a gyermek az egyik szülő állandó jelenlétét követelte meg – jellemzően az otthon dolgozó (háztartásbeli) anya követte nyomon gyermekei testi-lelki fejlődését. Az erkölcsi és az egészségre nevelés szerepelt fő céljai között. A szellemi pallérozottság mellett a test higiéniájának követelményei és a társadalmi illemszabályok megtanulása után a gyermek „jól neveltté” vált. Emellett - az egyházi vagy világi - erkölcs szabályai és az apa tekintélye kiegészítették egymást. Szigorú nevelés volt ez, de elfogadható, hiszen az anyai szeretet lecsillapított minden szélsőséget.

Forrás: Galenus