Ezért a folyadékháztartás kérdését elsőnek kell megemlíteni. Profi túrázók a hátizsákba épített, szívószeleppel ellátott speciális anyagból készült flexibilis műanyagtartályt használnak (közöttük a hadsereg is) mely a vizet frissen és csíramentesen tartja. Egyébként a természet szolgáltatta vizet csíramentesíteni kell, mely célra vízszűrők és vízfertőtlenítő tabletták használatosak.

A kivezető csövön lehet az italt túrázás közben is kortyolni. Sok hátizsáknál a szívócsövet a vállhevederbe építik, hogy megelőzzék az ital megfagyását.

A természetjáró vagy hegymászó magával kell, hogy vigye hátizsákjában több napos ellátmányra elegendő élelmiszeradagját is. Ebből következnek az étellel szemben támasztott követelmények is:

- az élelem magas energiatartalma (erre a célra a csokoládé tökéletes)
- az élelem hosszú eltarthatósága (fagyasztott, szárított ételek)
- az élelem csekély súlyú és tömegű legyen (vízben oldható dehydrált ételek)
- csomagolása ne legyen környezetszennyező (ezért, no meg a súlyuk miatt a sportolók nem kedvelik a konzerveket)
- lehetőleg elkészítése minél egyszerűbb legyen (sok ételt tűz nélkül is el lehet készíteni, víz által aktivált kémiai melegítő tablettával, vagy hordozható kis spirituszfőzővel)

Ezeknek a kritériumoknak már számos ételfajta megfelel, hiszen a hadseregek a fejlesztést ebben a témakörben szinte a tökélyre fejlesztették.

Az első, hosszú távon is eltartható élelmiszerek tárolásának problémáját  Nicolas Appert francia szakács- és cukrászmester oldotta meg. A francia belügyminisztérium ugyanis 1795-ben pályázatot írt ki a francia hadsereg élelmiszer-ellátási gondjainak megoldására. Appert 1802 őszén a Párizshoz közeli Massyba költözött, ahol kisebb üzemet nyitott termékei előállítására és forgalmazására. Amikor az általa előállított különféle élelmiszereket tartalmazó, korábban gondosan lezárt üvegeket négy hónap és tíz nap hajóút után a francia tengerészek jelenlétében kibontották azt ízletesnek és frissnek találták. A francia haditengerészek 1807-ben már rendszeresen és nagy mennyiségben fogyasztották Appert tartós ételeit. 1810-ben a feltaláló állítólag magától Napóleontól vehette át a12 ezer frankos pénzdíjat, mi több, az Emberiség Jótevője megtisztelő címet. A gyakorlati tapasztalatokra épülő ötlet lényege az volt, hogy „szorosan ledugaszolt, vastag falú üvegpalackokba rakott különféle élelmiszereket a feltaláló hosszabb-rövidebb ideig forrásban lévő vízfürdőben tartotta".

Appert azonban a kereskedelemben már korántsem volt oly találékony, mint a konyhában: ahelyett, hogy szabadalmaztatta volna találmányát, csupán egy könyvet írt „Valamennyi állati és növényi eredetű anyag több éven át való eltartásának művészete” címmel. Egy élelmes angol vállalkozó, Peter Durand - egyesek szerint a francia hadifogságban, mások szerint Appert éppen elkészült könyvéből ellesve az ötletet - még 1810-ben szabadalmaztatta hazájában a kiötlött módszert. Durand konzervedényként már nem csak üvegpalackot jelölt meg, hanem - némileg továbblépve - cserépedényt és fémdobozt is. A szabadalmat a brit továbbadta két vállalkozónak, Bryan Donkinnak és John Hallnak, akik 1813-ban megnyitották a történelem első komoly, a mai konzervekhez már hasonlító, napi 6 ónozott vaslemezű dobozt gyártó üzemüket. Kezdetben kalapács, illetve véső szükségeltetett a doboz kinyitásához. 1818-ban az angol haditengerészet már 25 ezer dobozzal rendelt ezekből a termékekből.  Az 1815. június 18-i waterlooi csatánál a konzerv két fajtája is hadba szállt. 1841-től kezdve a sóoldatokban már sokkal magasabb hőmérsékleten és gyorsabban lehetett tartósítani az élelmiszereket, a vaslemezről időközben acéllemezre, s így az egészségre kevésbé ártalmas lezárási módszerekre tértek át, a doboznyitás fáradságos munkáját 1866-ban megoldotta az amerikai J. Osterhoudt által kifejlesztett konzervnyitó. Appert vállalkozását a napóleoni háborúk kudarcai anyagilag is tönkretették, és a békeévekben sem tudott talpra állni. 1841-ben - korábbi sikerei helyszínén, Massyban - szegényen és magányosan halt meg.


A test izmainak optimális terhelése

Mindezt a felszerelést úgy kell a hátizsákba csomagolni, hogy az ne billentse ki a sportolót egyensúlyából, ne ömöljön ki a zsákban semmi és ne okozzon sérülést vagy felfekvési nyomokat. A sportszerboltok hatalmas kínálata nehézzé teszi a választást a hátizsákok között, és a választást nem mindig az egészségügyi szempontok diktálják. Rövid túrákra megfelel a 35 – 40 liter űrtartalmú kis „trekking” zsák, de a több napos, hegymászó túrákhoz ajánlatosabb a 70-80 literes, előnyösen hengeres formájú túrazsák, lehetőleg minél kevesebb külső zsebbel, melyek a sziklás, kitett terepen komoly veszélyforrássá válhatnak. Természetesen a kiegészítő tartozékok, jégcsákány, síbot, kulacs stb. rögzítésére szolgáló hevedereknek is megfelelő rögzítéseket kell találni, erre a célra kiegészítő rögzítőket lehet vásárolni. A merevítős túrazsákoknak nem a függőleges mérete a fontos, hanem az, hogy a derékhevedernek pontosan illeszkedjenek a csípőcsont középvonalába. Általában a könnyebb súlyú tárgyakat helyezik a zsák aljába, fölé a legsúlyosabb tárgyakat, hogy azok ne érintkezzenek közvetlenül a hátizsák falával. Az optimális elhelyezés az, amikor a súlyos tárgyak a csípő vonala felett és a váll vonala alatt helyezkednek el: ekkor a súly  főképp a medenceövre nehezedik.

Forrás: Dr. Felkai Péter PhD: Utazásorvostani ismeretek gyógyszerészeknek / Galenus 2009