A mászásnál és kapaszkodásnál az ujjaknak kitüntetett szerepük van, sokszor extrém terhelésnek vannak kitéve: főleg akkor, ha a mászó lába lecsúszik a lépésről, és az ujjaknak kell megtartaniuk a test súlyát. Ekkor az inak szakadása szinte elkerülhetetlen. Azonban a sportolóknál nem csak egy nagy erőkifejtés, hanem a hosszú távon elszenvedett túlterhelés is tönkreteheti a kéz inait és izületeit. Az ujjpercek krónikus gyulladása, vagy a mikroszkopikus nagyságrendű, de meg nem gyógyult sérülések összessége perzisztáló fájdalmat okoz. Az ujjak hajlítóinainak túlerőltetésből fakadó sérülése az un. „hegymászóujj”. Ennek megnyilvánulása, az akut, illetve krónikus tendosynovitis, valamint a teljes ínszakadás további képalkotó diagnosztikán alapuló traumatológiai kezelést igényel.

Hasonló mechanizmussal sérülnek és krónikus izületi betegségbe torkollhatnak a csukló, alkar és a könyök sérülései is. Sajnálatos módon, az elszenvedett ártalmakat nem mindig követi a megfelelő ellátás: a sérültek nagy része először a masszőrt, a csontkovácsot keresi fel (18%), vagy a sporttársától kér egészségügyi segítséget/tanácsot (14%) és csak kis részük (11%) fordul azonnal orvoshoz.

A sziklamászók mintegy háromnegyede szenved felsővégtagi sérülést. Ezeknek a sérüléseknek a 60%-a az amúgy is kritikus gyógyhajlamú testrészek, a csukló és az ujjak közötti izületek, inak az alanyai, ekkor a gyógyszerészi tanács fontos eleme a megfelelő orvosi szakellátásra való irányítás.

Magassági betegség

A magashegységben előforduló betegségekkel kapcsolatosan az utazási orvostan figyelmét elsőként az un. “magassági betegség” (altitude illness) néven ismert kórfolyamat keltette fel, mely több, rendszerint egymást követő fázisból állhat.

Az első fázis a “hegyi betegség” ( acute mountain sickness  - AMS ). Az emberek 25 %-a már 2000 méter körüli tengerszint feletti magasság esetében is fejfájást, álmatlanságot, nehézlégzést, étvágytalanságot vagy fáradtságot panaszol, ami az esetek 90%-ában az első 72 óra alatt meg is szűnik. A tünetek leginkább azoknál fordulnak elő, akik alacsonyabb tengerszint feletti magasságokból érkeznek. 3000 m felett gyakori a fenti tüneteken felül a koordinációs zavarok, hányinger, hányás megjelenése is. Legtöbb ember érzékeny a 3500 m feletti magasságban való tartózkodásra. A diszkomfortérzést a kimerültségérzés, palpitatio érzése, hányinger, hányás okozza. Gyakran panaszkodnak az utazók szédülésre, álmatlanságra, alvás közbeni légzési rendellenességre is. A fenti szimptómák jellemzőek az AMS-re, és az utazó magasságban való tartózkodásakor nem azonnal, hanem 24-36 órán belül lépnek fel. A hiedelemmel ellentétben tehát az akut hegyibetegség nem csak nagy magasságokban jelentkezik.

A hegyibetegség tüneteit a gyors magasságnyerés kiváltotta hypoxiának tulajdonítják, mely különféle patofiziológiai történéseket indít el a szervezetben. Egy másik elgondolás szerint a hypoxiára történő szervezeti szintű adaptáció a tünetek oka, mely keretében a légzés szaporábbá válik, ami adott magasságra érve több napig is megfigyelhető. A hiperventilláció következtében csökken a vér szén-dioxid tartalma, ami főként alváskor Cheyne-Stokes-légzéshez hasonló irreguláris, váltakozó hypo-, és hyperventillációs periódusokhoz vezet.

Ha nem történik magasabbra való emelkedés, akkor a tünetek 2 - 3 napon belül elmúlnak. Amennyiben az sportolók/utazók hirtelen 5000 m magasba emelkednek, szinte mindenkinél kialakul a hegyibetegség. A hegyi betegség elkerülésére az embernek akklimatizálódnia kell.

A profi Everest-mászók is csak igen lassú emelkedéssel érik el a csúcsot. 3500 méter felett ajánlatos, hogy a napi emelkedés ne haladja meg a 300 métert az alvási magasság felett. Az alvási magasság az a szint, ahol a hegymászó éjszakázik, és nem jelenti azt, hogy időlegesen (pl. egy hágón való átkelésnél) ez a szint nem haladható meg. Minden 3. nap pihenő ajánlott. 3500 m felett a hegymászók egy hetet töltenek akklimatizálódással, mielőtt 5000 m-re emelkednének. Megfelelő akklimatizálódás után az expedíciók heteket is tölthetnek 5500 m felett, anélkül, hogy kialakulna az AMS.  Mára már „csúcsközeli túrákat” is vezetnek, edzett turisták részére. Az akklimatizálódás is szükséges, persze, módosított menetrenddel. A határt a megterhelés hatására fellépő légszomj jelenti. Az akklimatizációs menetrend különbségét az okozza, hogy a turisták nem mennek a csúcsra, és rövid időt töltenek a magasban.

Mielőtt a további emelkedés kiváltotta, az életet fenyegető betegségekről beszélnénk, meg kell említeni azt a magashegymászók- és túrázók között jól ismert jelenséget, melyet 4000 m magasság felett sokszor észlelnek és a szakirodalomban a magashegyi bronchitis nevet kapta. A hegymászók gyakran észlelnek ebben a magasságban köhécselést, mely a magasság növekedésével állandó, néha rohamokban előtörő (köpettel vagy anélküli) köhögésbe mehet át. Amennyiben nem jár lázzal, és  nem okoz kifejezett dyspnoet, a belélegzett levegő melegítésével meg kell próbálni uralni  a tüneteket. Nem ajánlatos légzésdepressziót is okozó, köhögés elleni gyógyszereket adni, mert ez rontja a teljesítményt: a mindig beváló terápia, az alsóbb régiókba való visszatérés ajánlatos.

Az AMS magától szokott oldódni (főleg a 3500 m alatti magasságra való visszatéréssel) és semmiféle hosszú távú ártalmat nem okoz. Ha az emelkedést a tünetek ellenére a mászó folytatja, az AMS átmehet a következő, már komoly orvosi problémát okozó fázisba, az általában együtt járó agy- és tüdőödémába (HACE és HAPE)

A HACE a hypoxia kiváltotta (és feltehetően már a fejfájást okozó AMS-ben is szerepet hátszó) agyduzzanat következménye. Kutatások azt sugallják, hogy a vér-agy gát hypoxia okozta beszűkült protein és folyadék felvétele felelős az agyödéma keletkezésében, bár a romló agyi autóreguláció, a vasoactiv anyagok ( adrenerg és cholinerg ) felszabadulása szintén szerepet játszik.

Sok esetben a HACE és a HAPE hirtelen lép fel, még az akklimatizálódott, gyakorlott hegymászóknál is. A mentális állapot változása (confusio, figyelmetlenség), a járásbizonytalanság és különböző neurológiai és pszichiátriai tünetek a HACE biztos jele, a fulladás, cyanosis - mindez a tüdőödéma jele lehet.  A HACE terápiája nem különbözik sokban a szokványos oedema-csökkentő terápiától: steroidok (dexamethasone) és nifedipin adását javasolják. Speciális, hordozható hyperbárikus kamrát fejlesztettek ki a HAPE kezelésére, melyekben a balesetet szenvedettet gyorsan az alacsonyabb magasságot szimuláló (nagyobb) légnyomás viszonyok alá helyezik. Az eszköz használata - borsos ára miatt - csak a profi Himalája-expediciók számára hasznos.

A sportolói lelemény azonban már a túlnyomásos kamrán is túllépett: a magashegymászók között egyre jobban hódit az EPO, az egyik legelterjedtebb doppingszer, melyet főként a hosszú távot teljesítő sportolók használnak.
Az erőnlét fokozására a legjobbak az anabolikus szteroidok, az EPO (erythropoetin képző hormon) elsősorban az állóképességet javítja, fokozza a szervezet oxigénellátottságát. Drámai állóképesség növekedést okoz. Egy tanulmány szerint egy sportoló maximális oxigénfelvevő képessége, négy hetes EPO kúra után 7 %-kal növekedhet. A magaslati edzőtáborok is ugyanazt a hatást váltják ki, mint az EPO. Az EPO azonban nehezen kimutatható (doppingvizsgálat!) és népszerűsége növekszik, amit az is jelez, hogy már a harmadik generációs változata is megérkezett. Dolgoznak a negyedik generációs készítményen is, amely már DNS-hez kötött, és így gyakorlatilag kimutathatatlan doppingszer. Ezen „segédeszközök” miatt a Himalája-mászás rekordok között az oxigénpalackos mászást már nem is „jegyzik”.

Forrás: Dr. Felkai Péter PhD: Utazásorvostani ismeretek gyógyszerészeknek / Galenus 2009