Fehér arany

Az ember arany nélkül tud élni, de só nélkül nem – mondta Cassiodorus római történetíró valamikor 1500 évvel ezelőtt. Már gyermekkorunk meséjéből megtanultuk, hogy a király legkisebb lányának lett igaza, amikor azt mondta apjának, hogy úgy szereti őt, mint a sót. Liebig, a híres kémikus már a XIX. században jogosan állapította meg, hogy a drágakövek közül a só a legértékesebb. Mert a nátrium-klorid: étkezési só, tengeri só, kősó vagy egyszerűen só egyike a legrégebbi anorganikus vegyületeknek, amit az ember ismer. Nemcsak fűszerként fontos, hanem az emberi és az állati szervezet számára életszükséglet is, mert a testnedvek alkotórésze. És ne feledjük, hogy a tenger sós vize valamikor az emberek, az állatok és a növények bölcsője volt.

Sótelepek, sóstók, sós sivatagok

Sótelepek keletkeztek a földtörténet majdnem mindegyik geológiai korszakában, az 580 millió évvel ezelőtti kambriumtól az újkor neozoi-kumáig. A tudományos kutatások a só tengeri eredetére mutatnak. Nagy mennyiségű sóoldat fordul elő az óceánokban. A kőzetek mállásából is hatalmas sómennyiségek jutnak a folyókba és innen folyamatosan a tengerekbe és a tavakba. A Föld néhány régiójában sós tengerek és sós sivatagok léteznek; utóbbiak a sós tengerek kiszáradásakor képződnek.

A növények és az állatok sóháztartása

A növények sókoncentrációja általában nagyon csekély és ugyanígy a növényevő vadállatokban is relatíve kevés só található. A sóhiány miatt szoktak ezek az állatok sótartalmú kőzeteket nyalogatni. Persze a növények is hozzászoknak nagyobb sókoncentrációhoz: az amerikai Salt Lake (Sóstó) növényeit egyenesen sókristályok borítják. Só- és vízháztartásukhoz az állatok több sót igényelnek a növényeknél. E tekintetben is az alkalmazkodás szép példáit ismerjük. A lazac a tenger sós és a folyók édesvizében egyaránt megtalálja életfeltételeit. A víz fölött szálldosó albatrosz pedig a tengerből zsákmányolt táplálékállatok révén szükségszerűen több sót vesz magához, mint amennyire szervezetének szüksége van. Ezért olyan mirigye fejlődött ki, amellyel a fölösleges sós vizet az orrnyílásain át ki tudja választani.

Sókitermelés és sófajták

Környezeti adottságoktól függően, már a régi korokban a sókitermelés különböző technikái fejlődtek ki. Ilyen lehetőségek a bányászat, a tengervízből vagy nátrium-kloridos vizekből a napfény melegével történő bepárlásos sónyerés. Felhasználás alapján étkezési sót és ipari sót különböztetünk meg. Közép-Európában természetes sós forrásokból vagy kősótelepekből lehet a sóhoz jutni.
A tengeri sót úgy nyerik, hogy a tengervizet természetes vagy mesterséges medencékbe vezetik és a szél- és napenergia felhasználásával elpárologtatják. A tengervízben lévő sókeveréknek csak mintegy 80%-a nátrium-klorid, 20%-a kálium-, kalcium- és magnézium-szulfát vagy -klorid, melyek a tengeri sóból nyert nátrium-klorid kristályosodásakor az anyalúgban maradnak.
A kősótelepek sok millió évvel ezelőtt a tenger bepárlódásakor keletkeztek. Ezt a szilárd formában visszamaradt sót ma korszerű technikával termelik ki.
Sófőzéskor a sóoldat víztartalmát befőzéssel távolítják el. Ezt a műveletet a kelták először sós források vizének hatalmas vasedényekben történő bepárlásával végezték. Persze ahhoz, hogy a víz eltávozzék, hatalmas hőenergia és sok idő kellett. Ezzel a technikával egészen a XX. század közepéig főzték a sót. Ma üzemi méretekben, korszerű energiatakarékos technológiával, az ún. termokompressziós eljárással végzik a sófőzést.

A konyhasót emberi táplálkozáshoz használják. Ízesítőszer- és az élelmiszer-technológiában a húsáruk, a töltelékáruk, a kenyér és a sajt készítésénél nélkülözhetetlen. A konyhasó meglehetősen szigorú élelmiszerszabvány-előírásnak kell megfeleljen. Ipari sót használnak vízlágyításhoz, a festékiparban, a bőriparban, az agyagáruk fényezéséhez, halkonzerváláshoz és sok más célra. A só az egyik legfontosabb kémiai nyersanyag; a klórt és a nátrium-hidroxidot alkálikloridok elektrolízisével állítják elő és a szóda (nátrium-karbonát) gyártásának alapanyaga is a kősó. Sóval szórják az utakat és az autópályát (sajnos!), hogy hó- és jégmentesen tartsák ezeket.

Forrás: Stájer Géza: Méregtől a gyógyszerig / Galenus 2004