Hogyan reagáljon rá a mielőbb gyermeket óhajtó nő? Keressen mást? Vajon kell-e feltétlenül választani az álom beteljesülése és a párkapcsolat között?

„Lemondani az esti programokról, rendszeresen felkelni éjjel, minden reggel bölcsődébe vinni a kicsit és ezer más kötöttség. Egyáltalán nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy vállalni tudnám ezt a terhet.” – mondja komoly kapcsolatot ígérő barátnőjének a 37 éves Kristóf. És persze tiltakozik, fellázad, amikor a társa egoizmussal vádolja.  Számára ez nem önzőbb magatartás, mint gyermeket vállalni. Szerinte ugyanis „saját örömünkre” akarunk gyereket, és önmagunkat kívánjuk „megismételni” benne. Véleményében természetesen van részigazság, de összességében – a pszichológusok szerint – az nem más, mint védekezés a hosszútávra szóló kapcsolattal, a lekötöttséggel szemben.

Az elutasítás okai

Mialatt mostanra már számos pár nem érzi szükségét a házasságnak, – mai, modern világunkban éppúgy, mint hajdanán – nem kevesen (főként a nők) a gyermekvállalást érzik a tartós együttélés zálogának. Mindez azonban olyan nagyfokú felelősséggel jár, amitől sok férfi fél.

Aki apa lesz, az „ballaszttal terheli meg magát”, és többé már nem élheti felelőtlen módon ifjúkorát vagy legényéletét – tartják sokan.

Magukévá teszik az ilyen gondolatokat, és beleélik magukat a rájuk leselkedő „veszélybe”, azaz azonosítják a családalapítást a kötelezettségek világával, ami nem kevés férfi számára – még ha tréfásan utalnak is rá – a börtönélethez némileg hasonlatos bezártságot jelenti.

Így tehát, amennyiben a társunk azt válaszolja a gyermekvállalás kérdésére, hogy „pillanatnyilag nem”, nagy az esély rá, hogy megijedt a szülői szerep súlyától.

De attól is retteghet, hogy nem lesz jó szülő, nem tud majd a helyzet magaslatán állni gyermeknevelés tekintetében.

Ebben az esetben olykor elég csak megnyugtatni, kifejtve neki, hogy meggyőződésünk: kitűnő apa válhat belőle. Ha hajlik véleményünk elfogadására, ily módon könnyebben oldódik a félelem és elhárulhat ez az akadály. De mi merülhet még fel ellenérvként?

Racionális érvek mögött pszichés lefékezettség

Pénzhiány, túl kis lakás, kocsi csere, karrierépítés… Nem tud kifogyni az érvekből az, aki nem vágyik gyerekre.

De ezek csak „kiagyalt”, racionális érvek, melyek mögött erős, pszichés lefékezettség, a gyermeknemzéssel szembeni szilárd ellenállás mutatkozik meg – vélik a pszichológusok. És persze jöhetnek még ökológiai indokok is: légszennyezettség, globális felmelegedés, a bizonytalan gazdasági-politikai stb. „Az ilyen planétára nem érdemes egy kis jövevényt a világra hozni!” – sorolhatja tovább az okokat a gyermekneveléstől rettegő férfiember. Az ilyen érvelés mögött azonban, tudat alatt is, egyéb, bonyolultabb problémák rejtőzhetnek.

Ha egy férfi nem akar utódot egy adott életszakaszban, előfordul, hogy annak okai egészen a gyermekkoráig nyúlnak vissza – emlékeztetnek a pszichológusok.

Amikor elutasítja az apaságot, felmerül annak a valószínűsége, hogy rossz viszonyt ápolt hajdanán a saját apjával. Sok férfi gondolja azt, hogy „apám túl rossz modell volt a számomra, így azt hiszem, magam sem lennék jó apa.” Vagy okként hozhatja fel azt is, hogy „nem akarom, hogy az én gyermekem is úgy szenvedjen, mint annak idején én az apámtól.” Emiatt is félhetnek tehát annyira az apaságtól – és főleg attól, a rossz emlékek egy fiúgyermek nevelésekor idéződjenek fel. Ha az ilyen múltat jobb elfeledni, nem lehet csodálkozni azon, hogy a férfi nem szeretné „meghosszabbítani”, és semmi kedve sincs beírni a nevét egy családi történetbe? Ezért előbb jóvátételt kell szereznie saját gyermekkorával kapcsolatban, mielőtt gyermeket nemzene. Ezt egy szerető pár segítő támogatása, okos érvelése mellett könnyebben megteheti.

Amikor tehát a férfi folyamatosa elutasítja a hőn óhajtott gyermekáldást, tanácsos rávenni őt, hogy beszéljen saját gyermekkoráról, hogy megértessük vele, miért is mond nemet. De arra is lehet ösztönözni, hogy vegye igénybe pszichoterapeuta segítségét – így könnyebben feloldódnak a régi, rossz emlékek okozta gátlások.

De miért is akarnak a nők gyerket?

Az is igaz viszont, hogy a férfi bizonytalansága mellett saját vágyunkat sem árt kissé megvizsgálni. Tegyük fel magunknak a kérdést: miért szeretnénk gyereket? 

Hogy megnyugodjunk, találjunk célt az életben, vagy netán megmentsük a kapcsolatot?

Az elkeseredettség motívumai nem feltétlenül célravezetők. A gyermekvállalás jó adag optimizmust feltételez, hiszen az egyfajta „fogadás az életre”. A gyermek születését persze valami „veszélyes dolognak” felfogni – ahogyan az ellenző férfiak teszik – bajt jelez a párkapcsolatban. A gyermekvállalás mérlegelésekor ezt is figyelembe kell venni. Ha a bizonytalanság érzése párosul a fenyegetettségével, a kapcsolat bizonyosan nem elég mély.

Kész tények elé állítani a férfit – nem ajánlott!

Amennyiben minden érvelés hiábavaló, és nincs nyomós ok az elutasításra, miközben a férfi kitart nemleges válasza mellett, a pár jövője erősen megkérdőjelezhető.

Csak akkor van remény a kompromisszumra, ha a felek eltérő életcéljai mégis összeegyeztethetők. Ha nem – nincs értelme együtt maradni. Egy ilyen lényeges kérdésben ugyan bizonygatni kell álláspontunkat, de tiszteletben kell tartani a másik választását is.

Ha az egyik felet „erővel kényszerítik”, azaz kész tények elé állítják, és az úgy változtat véleményén, túl nagy áldozatot hoz. Annak minden bizonnyal a születendő gyermek issza majd meg a levét – mert a férfi így vagy úgy, igyekszik majd kilépni a kapcsolatból. Nem kérdéses tehát, hogy a „kikényszerítés” (netán zsarolás) eszközével nem lehet célt érni. Ha egyes férfiak visszakoznak is partnerük kerekedő pocakja láttán – nem jellemző magatartás, nem jelenti a többséget.

„Későn bevallani” a dolgot tehát erősen nem ajánlott, a gyermekvállalást mindkét fél beleegyezésével szabad csak tervezni. És nem feltétlenül kell választani ennek a vágynak a beteljesülése és a párkapcsolat fenntartása között sem.

Forrás: Galenus/www.patikamagazin.hu