Ha igen, akkor fontos, hogy nagyobb önismeretre tegyünk szert. Úgy érezzük, soha nem vagyunk elégedettek önmagunkkal? Ha így van, meg kell ragadnunk személyiségünk átalakításának lehetőségeit.  De vajon milyen területeken induljunk neki? Ebben igyekszünk - pszichológusok tanácsai alapján – az alábbiakban segíteni.

Jobb önismeret – elégedettebb élet

Fontos a jó megérzés

Az intuíció (az ösztönös megérzés, felismerés) képessége ott rejtőzik mindnyájunkban, csak ki kell bontakoztatnunk, hogy gazdagítsuk vele személyiségünket. És általa könnyebbé is tehetjük vele életünket…

Gyakran mondjuk, hogy vannak, akiknek eleve jó megérzéseik vannak. Ilyenkor arra a kis belső hangra utalunk, mely segít felfedni mások szándékait, esetleg dönteni a szociális kapcsolatok kiépítésében (folytassuk-e azokat, vagy visszakozzunk). Nincs ebben semmi természetfeletti, csak el kell fogadnunk, hogy annyira támaszkodjunk ösztönös megérzésünkre, amennyire érdemes. Túlzott jelentőséget semmiképp se tulajdonítsunk neki!

Az intuíció olyan, mint az emlékezet: folytonosan információkat küld számunkra anélkül, hogy tudnánk, azonnal felhasználjuk-e azokat, vagy rejtsük el agyunk egy sötét zugában. Minél inkább tudatosul bennünk, mennyire hallgathatunk erre a belső hangra, annál megbízhatóbb lesz intuíciónk, és egyre nagyobb segítségünkre válik. Ez az érzék ritkán téved, inkább értelmezése lehet hibás, és nem hagyjuk, hogy befolyásoljon minket. Ösztönös megérzésünk azt „parancsolja”, hogy legyünk óvatosak valakivel, aki egyébként kedvesnek, megnyerőnek látszik, és inkább vegyünk észre egy másik személyt, akire eddig nem figyeltünk? Higgyünk intuíciónknak!

„Intuitív” relaxálás

Személyiségünknek csak javára válhat az is, ha képesek vagyunk „intuitív állapotban” relaxálni. Ez a várakozó helyzet, mely lehetővé teszi az ösztönös megérzés szabad megnyilvánulását. Ha egy adott pillanatban törekedni akarunk rá, engedjük el magunkat, és lélegezzünk jó mélyen, egyenletesen. Nyugodt körülmények között próbáljunk meg koncentrálni valamilyen semleges dologra, amely „légüres teret” vonhat körénk. Ha érzelmekkel (düh, félelem, bánat stb.) vagyunk telve, vagy kötelezettségeinkre gondolunk, már nem vagyunk intuitív állapotban. Persze másképpen is felszínre hozhatjuk intuitív képességünket.

Gyakran emlegetjük ugyanazt a személyt vagy élethelyzetet? Egyes szavak, kifejezések rendszeresen visszatérnek beszélgetéseinkben vagy a környezetünkkel való más kapcsolatunk során? Igyekezzünk megfejteni a jelentésüket!  Lassanként észrevesszük, hogy sokasodnak az egybeesések körülöttünk, melyek egyre inkább jelzésértékűekké válnak. Azért egyértelmű jeleket vagy kész válaszokat ne várjunk tőlük: az intuíció ugyanis nem hordoz könnyen érthető, világos üzeneteket. Ellenkezőleg: gyakran metaforákban, képekben, szimbólumokban nyilvánul meg. Egyúttal olyan, mint egy kódolt üzenet, olykor töredékes, és meg kell fejtenünk, mert értelmezésre szorul. Ez utóbbi helyessége fogja azután eldönteni, hogy az intuíciónk által közvetített információ igaz vagy hamis.

A kreativitás segít

Személyiségünk gazdagításában nagy szerepet játszhat a kreativitás, a képesség, hogy valami újat hozzunk létre. De hogyan fejlesszük ki magunkban, és mit tehetünk fenntartása érdekében?

A kreativitás gyakran olyan jól meghatározható területekhez kötődik gondolkodásunkban, mint például a művészi kifejezésmód, a tudományos kutatás, felfedezések stb. Emiatt úgy véljük, hogy az csak egy szűk elit (nagy felfedezők, híres művészek…) kiváltsága lehet – így más „földi halandó” nem férhet hozzá. Ilyenkor nem gondolunk arra, hogy mindennapjaink a kreativitás számos apró megnyilvánulását követelik meg tőlünk. Ezek a kicsiny, napi „újítások” élénkítik életünket, és érzékeltetik, hogy emberek és nem robotok vagyunk… Ha például főzés közben új fűszereket teszünk az ételbe, ha más dalt éneklünk a zuhany alatt, vagy különböző tárgyakart barkácsolunk, esetleg eltérő útvonalon megyünk a munkába – mind-mind kreativitásunk egy formája. Ha azonban azt hisszük, hogy csak egy adott területen lehetünk kreatívak, vagy csak mások válhatnak azzá, biztos úton haladunk saját alkotó képességünk elfojtása felé.

A kreativitás akadályai

Kreativitásunk kifejeződésének gyakori akadálya, hogy nehezen tudunk kilépni (gondolkodási, cselekvési, életviteli) szokásaink keretei közül. Ezt a megközelítést a pszichológia „a változással szembeni ellenállásnak” hívja. Azt a hajlamunkat jelenti, mellyel igyekszünk elkerülni mindazt, ami szemben áll addigi véleményünkkel, látásmódunkkal, vagy amivel kockáztatjuk egyéniségünk szilárdságát. Saját (érték)rendünk megbolygatása az elszemélytelenedés érzését és az emiatti aggodalmat, védekezési mechanizmust vonhatja maga után, és a vágyat, hogy visszatérjünk a „változatlanhoz”.  Márpedig minden kreatív cselekedet, még a legegyszerűbb is, átlépi az addig ismert határait. Szerencsére van mód rá, hogy megszabaduljunk a beidegződésektől, a megrögzött szokásoktól – legalábbis azoktól, melyek gátolják a lélek, a szellem szárnyalását, és gátolják a cselekvést.

Kibontakozás

Minden kreatív megnyilvánulás lendületet ad, csak segítenünk kell a megvalósulását, hiszen legtöbbször a megerősítés hiánya miatt marad el. Pedig egy alkotó jellegű lépés nem igényel speciális szellemi vagy fizikai erőfeszítést, koncentrációt. Ellenkezőleg: elég keveset tenni érte… csak egy kis játékosságot kell vinni életünkbe (a szó konkrét és átvitt értelmében), ahogyan azt már az egészen kicsi gyermekek is teszik.  Hiszen a (játékos) képzelőerő szorosan összefügg az alkotófolyamat sikerével, és általában szemben áll a logikával vagy a józanésszel. Az utóbbiak ugyanis többnyire kiiktatják, ami új vagy ismeretlen, és visszavezetnek az ismerthez.  A kreativitás ezenfelül mozgásteret, időt, ellazulást igényel – ez mind lehetővé teszi az ésszerűtől való elszakadást, a képzelőerő kibontakozását, azt, hogy merjünk a  „miért is ne” területére lépni. Kezdjük hát felismerni alkotóerőnket a legkisebb jelből! Ne vessük el újszerű elképzeléseinket, legyünk állhatatosak azok megvalósításában (hiszen környezetünk csak ritkán bátorít minket), némi lázadó szellem sem árt. De ha még félelmeinket, kiábrándultságunkat is félre tudjuk dobni, igyekezetünknek a kreativitás öröme lesz a jutalma.

Állandósuló elégedetlenség

A „krónikus elégedetlenség” fokról fokra alakul ki személyiségünkben. Már a gyermekkorban gyökerezhet, amikor például a szülők soha nem dicsérik meg gyermeküket, ritkán elégedettek vele.  Ahelyett, hogy jobban kimutatnák a szeretetüket irányában, gyakran még azt is elvárják tőle, hogy múlja felül önmagát. Így persze a gyermekre is átterjed az elégedetlenség. De az ellenkezője is előfordul: a szülők agyonmagasztalják csemetéjüket, és olyan helyzetbe hozzák, melyben folyton attól fél, hogy csalódást okoz a szüleinek, és elveszíti szeretetüket.  A gyermek így mindig többet akar teljesíteni, nemcsak saját maga, hanem mások előtt is, és emiatt soha nem elégedett. Felnőtt korára könnyen válik belőle „örök elégedetlen”, akiből általában hiányzik a magabiztosság is. Olyan célokat tűz ki maga elé, melyekről tudja, hogy elérhetetlenek – ami napról napra fokozza önbizalomhiányát. A lehetetlen hajszolása miatt nem tudja értékelni, azt, amije van.

Mi több, azt gondolja, hogy mások olyan tulajdonságokkal ruházzák fel, amelyekkel nem rendelkezik. Ennek nyomán állandóan arra törekszik, hogy mégse okozzon nekik csalódást. Gyakran depresszióba esik, melynek egyik tünete az örökös elégedetlenség – nemcsak önmaga, hanem környezete vonatkozásában is. Ha a munkájával elégedetlen, nem tudja értékelni sikereit. Rendszerint a véletlennek, és nem saját teljesítményének tudja be eredményességét. Amikor valaki gratulál neki, lekicsinyli saját sikerét, mert úgy vélekedik, hogy azt mindenki el tudta volna érni. A szerelemben általában olyan partnerre lel, aki nem felel meg igényeinek, és szerinte nem is szereti őt igazán… Ebből aztán azt szűri le, hogy ő nem érdemli meg, hogy szeressék. Az elégedetlen ember másik típusa viszont hisz a nagy szerelem mítoszában. Az ideális személyt keresi, aki magabiztossá teszi, hibái ellenére is szereti, és akivel örökké boldog lesz – de természetesen nem találja meg.

Irreális célok

Ha túl magas mércét állítunk magunk elé (akár a szakmai, akár a magánéletben), az folytonos elégedetlenséget szül. Amikor észrevesszük magunkon a jeleit, gondolkodjunk el rajta, milyen irreális célokat szoktunk kitűzni. Változtassunk rajtuk, hogy elégedettebben éljük meg mindennapjainkat! Vegyük számba ismét, mit várunk el önmagunktól, és az élet különböző területein milyen elvárásokkal találkozunk. Vizsgáljuk meg, céljaink megvalósíthatók-e, nem vagyunk-e idealisták. Ha változtatnunk kell szemléletmódunkon, tegyük meg!

Az idevágó kérdések őszinte megválaszolása, és az irányváltás segíteni fog személyiségünk eddigiektől eltérő, pozitív szellemű kibontakoztatásában. Ezek után gondoljuk át azt is, milyen kapcsolatot tartunk fenn környezetünkkel. Különösen fontos, hogy elemezzük, mely tulajdonságainkat értékelik mások (ismerjük meg valós értékeinket), majd azok fejlesztésére törekedjünk. Tegyük fel a kérdést magunknak, milyen kapcsolatra törekszünk, elismerést várunk-e tőle? Ha igen, máshol is keressünk sikerélményt, legyünk elégedettebbek környezetünkkel és általában mindazzal, amit az élet reálisan nyújthat számunkra.

Forrás: Galenus/www.patikamagazin.hu