Korábban pszichológiát tanult és amikor interjúkat készít, kamatoztatja ezt a tudását. Nem bánja, hogy nem praktizált?

Nem szeretek eljátszadozni a gondolattal, hogy mi lett volna ha, hiszen semmi értelme nem lenne… A múlt már megváltoztathatatlan, és nincs is panaszra okom, mert mindig szerettem, amit csináltam. De mostanában eszembe jutott, hogy a média mellett mozduljak a pszichológia felé. Életvezetési tanácsadóként, coachként vagy „másokkal hasznosan együtt gondolkodóként” el tudnám képzelni magam. Az interjúim és talán az életem is azt igazolja – talán lehetek picit szerénytelen – hogy van bennem egy olyanfajta érzékenység, ami erre alapot adhat, ami erre méltóvá tesz. Csernus Imre mondta nekem, hogy én egy tipikus segítő vagyok. Jól esett, hogy ez a véleménye rólam.

Az érzékenységét, az empátiát inkább előnynek vagy hátránynak tartja?

Inkább áldásnak tartom, és bízom abban, hogyha a beszélgetéseimet valaki csak olvasná, akkor is felismerné, hogy én csináltam. Remélem, hogy megtaláltam azt az irányt, ami „Szily Nórás”. Amikor felhívok valakit, hogy interjút készítenék vele, sejti, hogy nemcsak a kedvenc színéről, vagy ételéről fogom kérdezni, hanem mélyebb portrét szeretnék rajzolni. Persze mindezt nem hatásvadász módon.
Egyébként az empátia az életben bárhol segít, ezért fontos és hasznos tulajdonságnak tartom. Amikor családban, munkahelyen, közösségben vagyunk, akkor nagyon jó, ha képesek vagyunk egy kicsit a másik fejével is gondolkodni. Legalább annyira, hogy tiszteletben tartsuk a különbözőségeket. Én így élek, ítélet és előítélet mentesen, nyitottan arra, hogyha valaki máshogy vélekedik, – még ha nem is értek vele egyet - akkor is elfogadom és tiszteletben tartom.

Úgy tudom fél évig nevelőnőként dolgozott Németországban, ahol túlságosan elhízott illetve betegesen sovány gyermekkel foglalkozott. Magyarországon pedig nevét adta egy hasonló kampányhoz, ahol a nők egészséges testképével foglalkoznak. Észrevett pozitív vagy negatív változást az elmúlt évek alatt a témával kapcsolatosan, hazánkban?

Még végzős egyetemistaként dolgoztam Németországban, egy gyerekszanatóriumban nevelőként. Komoly tapasztalás volt. Itthon a Pro Age és a Valódi Szépségért folyó kampányban is dolgoztam. Arról szólt, hogy amit a reklámok, a média, a plakátok üzennek, az egy egysíkú, szinte matematikai képlettel leírható, hamis nőideál. Azon dolgoztunk, hogy minden nő arra törekedjen, hogy a saját alkatának, korának, lehetőségeinek megfelelően hozza ki magából a maximumot, és ne elérhetetlen ideálokhoz mérje magát, hisz akkor állandó kudarcra van ítélve. Önbizalom-erősítésnek, önértékelés-javításnak is éreztem ezt a kampányt. Ha a felvetéseink konstruktív vitákat indítottak el, akár egy baráti társaságban, vagy egy anya-lánya beszélgetésben, akkor már nem volt hiába. Nem hiszek az uniformizáltságban, és nem szeretném, ha egyforma kamaszlány és kamasz fiú klónok mászkálnának az utcán. Azt szeretem, ha mindenkiben van valami felcserélhetetlen és összekeverhetetlen – a sokszínűség csodálatos!

Talán már elkezdődött valamiféle változás a nők között, de a tinédzserek között még nem…

Hát igen, a tinédzserek az idolokat látják a tévében, a könnyűzenében, a színpadon és nyilván ezekhez a képekhez akarnak hasonlítani. Elszomorító adatokat lehet tudni az anorexia gyakoriságáról, ami ráadásul már nem csak a kamaszok között előforduló betegség. 30-as, 40-es nőket is érint, sőt hozzáértők mesélték, hogy férfiaknál is megjelent. Ez elgondolkodtató..
Az persze természetes, hogy mindannyian próbáljuk valahogy meghatározni önmagunkat. A ruhánk, a hajviseletünk, a márkanév, ami a ruházatunkon megjelenik - mind kommunikáció és üzen valamit rólunk. Szeretném, hogy a külsőség túlhangsúlyozása helyett inkább belül keressük a szépséget. Sztereotip gondolkodás az is, hogy a 40 fölöttiekre már szinte legyint a világ. Én hiszek abban, hogy minden korban lehet találni új célokat, az új reményeket, amiért érdemes tenni. Amúgy pedig, amit ma tudok, azt nem tudtam, nem tudhattam 25 évesen. Szeretném gazdagságnak felfogni az idő múlását, ami egyébként is megállíthatatlan - nem pedig szomorúan konstatálni, hogy hárommal több szarkalábam van. Hiszen bennük van az életem.

Most a Reflektor TV-ben van műsora. A népszerű kereskedelmi csatornák után egy réteg televíziós csatorna felé fordult. Mi a különbség? Miért jobb ez vagy rosszabb?

Az RTL Klub Reflektor magazinjában azért gyakran vannak részletek ezekből az interjúkból, aminek nagyon örülök. A Reflektor TV-ben szabad vagyok, vagyis úgy beszélgethetek – erre is kértek fel – ahogy én tudok. A saját személyiségemmel dolgozhatok, nem kell valamilyen sémába beilleszkednem, ami gyakori a mai televíziózásban. Nem vagyok beszorítva, csak az időkorlátok közé, nevezetesen, hogy fél órám van.

Volt már olyan interjú alanya, akin megdöbbent? Vagy olyan, akiben kellemesen csalódott?

Kellemes csalódást rengetegszer átélem. Mindig rájövök, hogy milyen egysíkúak azok a kis bulvár hírecskék, amiket egy-egy celebritásról olvashatunk. Azokból nem lehet kirakni az igazi képet! Mindenkinél található olyan történetet, olyan sorsforduló, amiről jó elgondolkodni és hitem szerint nem haszontalan a néző számára sem. Mindenkiben van mélység, mindenki próbálja megérteni a saját sorsát. Valahonnan indul és valahová tart – engem ez az út érdekel.
Sematikus képekben gondolkozunk, mindenkit próbálunk beletenni dobozokba. Szeretem feltárni a sorsokat, mert ilyenkor szinte átfolynak rajtam, és biztos gazdagodom általuk. Színésznek azért lett volna csodálatos lenni, mert az ember annyiféle szerepbe bújhat, lehet gonosz vénasszony vagy éppen Júlia. Ezt mindig irigyeltem. A műsoromban érzem azt, hogy amikor ott vagyok a vendégemmel, annyira figyelek rá, hogy akkor egy kicsit én is ő vagyok. Nagyon élvezem.

Tényleg milyen gyerekkori álma volt, mi szeretett volna lenni?

Pszichiáter. Aztán egy fizika tanárom néhány megalázó feleltetése után lemondtam az orvosi egyetemről, és pszichológia szakra jelentkeztem. Pici lányként arról is álmodtam, hogy operaénekesnő leszek. Zenei tagozatra jártam és elég szépen énekeltem. Aztán amikor a középiskola választás eljött, felmerült, hogy zenei középiskolába vagy gimnáziumba menjek. Végül a legerősebb gimnázium mellett döntött a család. Igazuk lett.

Igaz, hogy nehéz Önt zavarba hozni? Hozták már zavarba?

Nyilván zavarba lehet hozni, de elég fegyelmezett vagyok. Működik az a kontroll, hogy ne reagáljak méltatlanul. Ezt biztos édesanyámtól tanultam, a neveltetésemből fakad. Elég zárkózott vagyok, van bennem távolságtartás, amivel a lelkemet óvom. Három lépés távolságból nem érhetnek el. Megtanultam ezt már kamaszként, mert nagyon lelkizős, könnyen sírós voltam. Ezért nem lehet rólam túl sok mindent megtudni.

Tudatosan bánik a bulvár médiával elutasítóan?

Én nem vagyok celeb, nem vagyok az első 20-30 ismert ember listáján. Nekem nem a látszás, hanem a láttatás a fontos. A műsorban nem én vagyok a lényeg, hanem aki velem szemben ül – én katalizátor vagyok. Ha megjegyeznek, persze jó. Nyilván jelenhetett volna meg rólam több cikk is, de családdal, válásokon, váltásokon túl, nem tehetem meg, hogy nyilatkozzak a magánéletemről, hiszen az sokakat érintene, bánthatna. Nem kockáztathatom ezt a békességet, kooperációt, amiben működik az életünk. Tiszteletben tartom azokat, akiket mellém sodort az élet.  

Hiányzik a rádió?

Igen. Mint ahogy imádok írni, imádom a televíziózást, de mégiscsak a rádióban kezdtem, és nagyon szeretem a láthatatlanság szabadságát. A Magyar Rádióban megtanultam a felelősségét a kiejtett szónak. Rádiózni intimebb műfaj, más, mint a tévézés. Minthogy az írásnak is van egy intimitása, ahogy otthon elbabrálok a mondatokkal egy interjú írásakor, vagy egy jegyzet, publicisztika során a saját lelkemmel. Szóval hiányzik. De hátha…

Ha választania kéne, akkor rádió vagy tévé?

A tökéletes puzzle úgy nézne ki, hogy rendszeresen legyen tévé, legyen rádió, írhassak és tegyünk mellé valami pszichológiai munkát, ami nem látványos. Mindennapra valami másfajta elfoglaltság jutna. Jobban szeretek sokat dolgozni, mint keveset. Ha forgatunk reggeltől estig, estére ugyan nagyon elfáradok, de számomra ez maga az eufória, ezért is szenvedélyem a munkám.

Milyen tervei vannak?

Hát ezen a puzzle-on dolgozom! Az Őszintén Szily Nórával nekem boldogság, de még van kapacitásom. Most már tudom, hogy mi az, amit szeretnék. A 2010-et az építkezés évének gondolom. Az elmúlt 20 év alatt – mióta a szakmában vagyok – megtanultam nemet is mondani. Tudom, hogy nem mehetek egy bizonyos szint alá. Egy rossz döntéssel egy pillanat alatt tönkre tudja tenni az ember azt, amit felépített. A vezérelvem az, hogy a hitelességemet megőrizzem. 

Bedő Zsuzsanna
Fotók: RTL Klub