Az erős fiúkat kevésbé bántják

Fiúknál a dominancia többnyire testi erőfölényt (is) jelent, de ebből nem következik, hogy erős fizikumú gyerek nem lehet áldozat (például ha gyengébb a beszédkészsége, a szókincse). A lányok inkább a kiközösítéstől és a verbális agressziótól, gúnyolódástól, valamint a sértő gesztusoktól, grimaszoktól, hirtelen elhallgatástól stb. szenvednek. Ez utóbbiak ugyan nem járnak kék foltokkal, tönkretett holmikkal, de ugyanolyan kegyetlenek, mint a nyílt agresszió.

2 évnyi iskolai áldozathelyzet a felnőttkorban is érezteti hatását

A sok bántalmazás, gonoszkodás az áldozatoknál pszichoszomatikus tünetek kialakulásához, például fejfájáshoz, gyomorpanaszokhoz vezet. Önértékelésük is romlik, mivel legtöbbször magukat hibáztatják, amiért megkülönböztetik őket. Különösen így van ez azoknál, akiket a szülei sem segítenek, mert úgy gondolják, hogy az iskolatársak közötti perpatvart oldja meg a gyerek, vagy a tanár. Más esetben a gyerek szégyell beszámolni otthon az ismétlődő megaláztatásokról. Így az áldozatul esett gyerekek sokszor egyedül küszködnek a mindennapos megkülönböztetéssel és félelmeikkel. Tanulmányi teljesítményük gyenge, vagy képességeik alatt teljesítenek. A tanulás összekapcsolódik számukra az iskolával, ahonnan pedig menekülnek. Két évnél hosszabb ideig tartó áldozathelyzet már felnőttkori kisebbrendűségi érzéshez vezethet, sőt a tanulás elhanyagolása révén kihat a továbbtanulási esélyekre így az egész életpályára is.


Az „üldözők” sincsenek sokkal jobb helyzetben

A vizsgálatok szerint felnőttkorban gyakrabban kerülnek összetűzésbe a törvénnyel, és munkahelyi, házastársi konfliktusaik is gyakoribbak. Ez az ára annak, hogy az agressziójukat másokon élik ki, és nem tanulták meg a dühüket, indulataikat féken tartani. Az iskolai agressziót a család, az iskola és a tanuló közösen védheti ki.


Ki lehet áldozat?

Leggyakrabban azokat bántják, akik „hagyják” magukat, azaz szó nélkül tűrik a szóbeli, esetleg a fizikai bántalmazást is, vagy éppenséggel a támadó elvárásának megfelelően, túlzott reakcióval, pl. sírással, tehetetlen dühvel, látható szorongással, félelemmel reagálnak. Mindkét reakció fokozza a bántalmazó magabiztosságát és a bántalmazott kiszolgáltatottságát. Hiszen, ha valakit nyugodtan lehet kínozni minden következmény nélkül, és a környezet (a tanárok, diáktársak, szülők) nem állítják le az agresszort, akkor csak a helyzet eldurvulására lehet számítani. A gúnyolódásra, „szívatásra” sírással, esetleg csapkodással, dühvel, sértődéssel reagáló bántalmazott nevetségessé válik. Így valamelyik osztálytárs kiközösítése, megszégyenítése „jó buli”, ahol a közösség a nevetéssel éppen a bántalmazót jutalmazza és megerősíti eddigi viselkedésében.


Nagyon nagy tehát a tanárok felelőssége

Ha az iskolában bárhol bántalmazást észlelnek, mindig azonnal és egyértelműen a bántalmazott mellé kell állniuk. Nem szabad elfelejteni, hogy az erőszakoskodók többnyire nagyon jól tudják kimagyarázni magukat, úgy beállítva a dolgot, hogy az egész nem olyan komoly („csak véletlenül löktem le a füzeteit a padról” – na de mindennap?). Nem helyes, ha megengedett az erőszakoskodás, és az sem, hogy az erőszakoskodó gyerekek minden következmény nélkül, felháborítóan viselkedhetnek. A szülőnek is segítenie kell: nem szabad magára hagynia a gyermeket és meg kell keresnie a lehetőséget a segítségre. Ez állhat abból, hogy felveszi a kapcsolatot a tanárokkal, vagy az iskolaigazgatóval, esetleg az erőszakoskodó osztálytárs szüleivel. Mindenképpen segítséget kell nyújtania a gyermeknek az agressziót leszerelő magatartás kialakításában. Legvégső esetben szükség lehet a nagyon ellehetetlenült helyzetben lévő gyermek, ellenséges közösségből történő kivételére is.

Mit lehet tenni, hogy elkerülje a gyerek a helyzeteket?

Az agressziót azonban leghatásosabban maga a bántalmazott szerelheti le. Kerülni kell az olyan helyeket és helyzeteket, amelyek az erőszakoskodóknak kedveznek. Ha megjegyzéseket tesznek, vagy cikizik, engedje el a füle mellett, vagy nevessen rajtuk. A humor vagy a csend elveszi az erőszakoskodók kedvét – ellentétben azzal, ha az áldozat sírni vagy dühösen csapkodni kezd. Az erőszakoskodók a hatásra utaznak: minél nagyobb a hatás, annál sikeresebbnek tekintik az akciót. A megfelelő magatartás kialakítása persze nem megy könnyen. Ehhez a szülők, tanárok, barátok támogatása mellett néha a pszichológus segítségét is igénybe kell venni.

Dr. Boross Gábor
csecsemő és gyermekgyógyász