Vettem egy bandázst!

A héten már éreztem, hogy sokkal kényelmesebb számomra, ha a napi ülőmunkát úgy végzem, hogy a nadrágomat vagy a szoknyámat kigombolom. Viszont mivel nem akartam közszemlére tenni a pocakomat, így vásároltam egy fekete színű, kissé bővebb bandázst, amit bármikor fel tudok venni a ruháim fölé. Így még melegben is tartom, és még az sem látszik, hogy kikandikál a nadrágomból. Ezen a héten tudatosodott bennem, hogy a kedvenc farmeromtól hamarosan – legalábbis egy időre – el kell búcsúznom.

Fura érzések kerítettek hatalmába…

A legjobb barátnőmmel egyik délután, közvetlenül munka után, beültünk egy menő, belvárosi, főleg tésztaspecialitásairól híres étterembe, ahol magamévá tettem egy hatalmas tál salátát. Az étel nagyon finom volt és a barátnőmmel sem volt semmi gond, ellenben velem… Most éreztem először azt, – bár igenis társasági embernek tartom magam, aki szeret mókázni, traccsolni, szórakozni – hogy leginkább az otthon melegére vágyom. Gyakorlatilag nem volt kedvem – nem elég – ott üldögélni még órákig, beszélgetni, filozofálni és későn hazautazni. Egyszerűen haza akartam menni. Ezt az állapotot a hormonok számlájára írtam és reméltem, hogy drága barátnőm ebből semmit sem vett észre.

Rémálom és jókedv egyszerre!

A 16. héten egy komoly fordulópont volt a terhességemben.
A történet úgy kezdődik, hogy szerkesztőségünk egy szuper jó csapatépítőt szervezett az egyik Budapesttől nem messze lévő kis településre. Az egyik kolléganőm ugyanis ott éldegél, és kedves meséi alapján mi is szerettük volna jobban megismerni a környék adta szép látnivalókat és nemkülönben a borospincéjüket. Péntek délután a szokásos mókuskerék után felkerekedett hát a csapatunk és nekiindult a rejtelmes völgynek. Aznap a reggelt természetesen azzal kezdtem, hogy figyelmesen elolvastam az időjárás jelentéseket és végighallgattam Lajos és Zita időjóslását is. Egyik hírforrás sem kecsegtetett minket verőfényes nyári napsütéssel, hanem közepesen kellemes tavaszi időt és esőt ígértek erre a napra.

Délután, amikor odaértünk a várva várt objektumhoz – borospincéhez - szinte boldogságfelhőben úsztunk, mivel csodásan sütött a nap és sehol az égen nem láttunk esőfelhőket sem. Ekkor úgy gondoltam, hogy teljesen feleslegesen hoztam magammal egy hosszú dzsekit, cicanadrágot, váltás pólót, pulcsit, hiszen úgysem lesz ezekre szükségem. Idill csapatépítőnket fokozta kolléganőm ínycsiklandó hurka-kolbász együttese, finom savanyúságai és csodás bora, amiből én, várandós kismamaként kb. egy ujjnyit ittam csak. Miután belakott a kis csapat, megdézsmáltuk a kertjükben talált cseresznye- és meggyfákat, amiről még otthonra is szedtünk magunknak egy-egy zacskóval.

A csapatépítő egy következő állomása egy közeli látnivaló meglátogatása és egy ott egy szép hosszú túra volt. Amikor elindultunk a kis utunkra, sütött a nap, csicseregtek a madarak körülöttünk és mindenki remekül érezte magát. De! Már vagy 5 perce gyalogolhattunk az amúgy 40 percre tervezett túra elején, amikor derült égből villámcsapásként - Szent Péter vagy nagyon dühös lett, vagy sírva fakadt – ömleni kezdett ránk az eső. De ilyen esőt én még saját bőrömön nem tapasztaltam soha, mert ez az eső nem esett, nem csepegett, nem hullott, hanem szakadt, ömlött, pont mintha dézsából öntötték volna. Nem ért semmit a szuper, vízlepergető dzsekim, – ami gyakorlatilag, mint egy szita átengedte magán a hideg folyadékot – a hosszúszárú bakancsom, a meleg nadrágom vagy a bandázs a pocimon. Mindenemből, de még a melltartómból és a bugyimból is csavarni lehetett a vizet.

A szakadó esőben a 40 perces túrát, 20 perc alatt végigrohantuk és siettünk vissza a borospincéhez, ahol aztán elkezdtünk vetkőzni és öltözni egyaránt. Még jó, hogy betettem egy plusz cicanadrágot és egy váltás pólót, mintha csak előre megérzetem volna, hogy itt valami gubanc lesz. Amíg száradtunk sokat nevetgéltünk és a nehézségek ellenére jól éreztük magunkat. Miután a párom megjött értem, hazafelé vetettük az irányt és az egyik kollégámat hazavittük. Aznap este – hullafáradtan - hajnali 2 órakor kerültem ágyba, aminek én sem igazán, de a babám még kevésbé örült.

Bevéreztem!

Másnap reggel aztán jött az ijedtség. Bevéreztem. Könyvekben utána olvasás, fórumok átnézése, majd rohanás a legközelebbi kórházba. Ügyeletes orvos megvizsgál, megállapít diagnózist, vért lát, de méhszáj zárva. Kérem, sőt könyörgöm, nézzük meg a bébit, ő ellenkezik, én már sírva kérem, erre ő, ok, de csak annyit, hogy lássuk, él e. Mi van? Belehalok izgalomba, de szívverés van, én megnyugszom. Kérdezem, mitől van ez az egész, válasza fogalma sincs, biztos túlhajszoltam magam, felír papíromra, 2 hét ágynyugalom, semmi munka, semmi mozgás, mostantól veszélyeztetettség.

Konklúzió: Ha már megtudja valaki, hogy várandós, kicsit fogja vissza a tempót, készüljön vidáman, de óvatosan a baba fogadására, ne kapkodjon, ne rohanjon, ne siessen, ne álldogáljon órákig vonatra várva a Keletinél, ne fusson a 7-es busz után, ne szervezzen késő estig programokat és a túrázást halassza el egy évvel. Mivel ez egy másállapot, így annak megfelelően élje a mindennapjait. És igenis vegyen vissza a pörgős mindennapok őrült tempójából.
Folytatás következik…

Bedő Zsuzsanna