–    De hogy is van ez a mantraénekléssel, hogy tud az gyógyítani? – kérdezem Bagdi Bella életmódtrénert és mantraénekesnőt, ezt a gyermekien boldog személyiséggel megáldott, erős fénnyel teli kisugárzású, természetes és közvetlen fiatal nőt.
–    Testünket és egész lényünket egy hangszerhez lehet hasonlítani. Ha a hangszer fel van hangolva, és szépen szól, egészségesek és boldogok vagyunk, ha a hangszer lehangolt, megbetegszünk, és nem érezzük jól magunkat a bőrünkben (a vizünkben). Ezért, amikor rossz állapotba kerülünk, hangolásra van szükségünk, vagyis zenére, pozitív lélekemelő zenére és énekekre. Olyan énekekre, amelyeknek a szövegei is pozitívak. Az éneklés és a szavak rezgései megváltoztatják a bennünk (szervezetünkben, sejtjeinkben) lévő víz rezgését, mely a testi egészségünkért és a lelkiszellemi jólétünkért felelős. Vagyis, attól függően, hogy szomorú vagy vidám dallamot, pozitív vagy negatív szövegeket énekelünk, a hangulatunk, a közérzetünk ehhez képest változik. Ezen a szinten jelenik meg a leghamarabb a hatása. Pozitív énekekkel, mantrákkal (más szóval mondókákkal), gyógyítani vagyunk képesek magunkat minden szinten. Tudatos énekléssel képesek vagyunk megváltoztatni a személyiségünket, az életkörülményeinket, de még magát a világot is.

–    Hogy kezdtél el emberekkel foglalkozni?
–    Alapvetően figyelő és szemlélő típus vagyok. Gyerekkorom óta gyakorlatilag egyfajta meghallgató, összetartó, lelkesítő szerepet játszom azokban a közegekben, ahol jelen vagyok. De ez sokáig nem tudatosult bennem, hogy nekem dolgom van ezzel az adottságommal. Színésznőként kezdtem a pályafutásom, majd párhuzamosan egy etnodzsessz zenekarban énekeltem, aztán érdekes módon mindkét terület átalakult valamilyen módon gyógyító tevékenységgé: a hagyományos színházakban való fellépések egy interaktív, történetmesélő és improvizációs színházzá. Itt a néző és előadó közt interakció van. A nézők élettörténeteiből és álomvilágukból jön létre az előadás. A nevünk: Álomszínház. Az énekléssel is ugyanez lett a helyzet: gyógyító, meditációs dalokat kezdtem el írni és előadni szintén bevonva a közönséget. Egész pontosan én ezeket a meditációs dalokat úgy hívom, hogy boldogság és jóléttudat megerősítő énekek. Egyrészt a szövegük miatt, másrészt az éneklés hatására felszabadult érzések miatt.

–    Te éled azt, amiről beszélsz?
–    Ha arról mesélek, hogy volt idő, amikor nagyon félénk, zárkózott, és görcsös lány voltam, aki azt gondolta magáról, nincs benne semmi értékes és szerethető, nem akarják elhinni. Pedig nagyon egyszerű: az egy szerep volt, amiről azt hittem akkor, hogy az az én szerepem, amin nem lehet változtatni. Aztán a színházi és önismereti tapasztalatok ráébresztettek, hogy folyton valamilyen szerepet játsszunk az életünkben (sokszor azért, hogy elfogadjanak és szeressenek minket), akkor miért ne írhatnék magamnak egy jobbat? Elsősorban a forgatókönyvet kellett „kézbe” vennem: a gondolataimat. Nem tudok olyasmiről beszélni, ahol még nem jártam és nem tudok olyasvalamit átadni, ami nekem még nincs meg. Volt idő, amikor mindent másképp szerettem volna, mint ahogy akkor volt és szívesen belebújtam volna valaki más bőrébe, csak ne a magamét kelljen érezzem. Ma már más tudatállapotban élek. Ott vagyok, ahol mindig is lenni szerettem volna, és az vagyok, aki mindig is akartam volna lenni. Nagy kegyelem így élni.

Z. A.