Az önző felnőtt lélekben gyermek maradt

Bizonyos fokú önzésre a legnagyszerűbb embernek is szüksége van. Egyes kutatók az önzés hátterében az önmagunk fennmaradására, a túlélésre törekvő, tulajdonságainkat hordozó génjeink szerepét, mások az élet korlátozott mértékben rendelkezésre álló örömforrásainak jutalmazó jellegét hangsúlyozzák.

A felnőttkorában túlzottan önzően viselkedő ember feltehetően megrekedt a személyiségfejlődés egyik olyan gyermek vagy ifjúkori állomásán, ahol az énközpontúság természetes és szükségszerű. Egy esetleges pszichoterápiának ilyen esetekben a törés megtalálására és továbblépésre kell irányulnia.

Önzetlenség: sajátunkat részesítjük előnyben

Jóval nehezebb tudományos magyarázatot adni az altruizmusra, azaz az önzetlen segítségnyújtó viselkedésre, ami szerencsére szintén még a legkeményebb körülmények között is jellemző ránk, emberekre. Lehetséges magyarázat, hogy többnyire rokonainkat, barátainkat, tehát a hozzánk bizonyosan (rokonok esetén), vagy valószínűleg (a hozzánk sok tekintetben hasonló barátok esetén) hasonló génkészlettel rendelkezőket segítjük. Egy másik logikus uralkodó nézet reciprok, tehát kölcsönös altruizmusról beszél: eszerint önzetlenségünket hosszú távon a másik (vagy egy harmadik) akkor is nagy valószínűséggel viszonozni fogja, ha a jót nem jó tett helyébe, azaz nem számító módon tesszük.

Egy átlagos személyiségű felnőtt lelkében a két egymással ellentétes tendencia, az önzés és az önzetlenség viszonylagos egyensúlyban van, adott helyzetben ítélőképessége és tapasztalatai határozzák meg magatartásának jellegét. „Most nagyon sietek, sajnos nem tudom magam elé engedni ezt az idős nénit.” – gondoljuk a  postán különösebb lelkifurdalás nélkül. Máskor viszont természetes módon, önzetlenül gondolkodunk és reagálunk: „Én már eleget ettem, odaadom azt a pogácsát ennek a szegény koldusnak."

Párkapcsolat: meddig tart az önzetlenség?

Egy csapásra összezavarodunk azonban, ha a mérlegelendő helyzetek nem epizódszerűek, hanem egymással összefüggenek, mivel összeköti őket egy állandó szereplő, aki ráadásul fontos nekünk, akit szeretünk, és akinek mi is fontosak vagyunk, és ő is szeret minket. Egy párkapcsolatban párhuzamosan több szálon futnak az események, meg kell ismernünk egymást, illetve egymás családját és barátait, össze kell egyeztetnünk a mindennapokat, és ki szeretnénk alakítani közös életünk intim részét is. Mindehhez mindkét fél számára megfelelő formákat, alkalmakat, helyet és időpontokat kell találni.

Az önzetlenség nem önfeladás

Alkalmazkodnunk kell a körülményeket, és legfőképpen partnerünk igényeihez és elképzelésihez, mindehhez óhatatlanul is fel kell adnunk néhány korábbi elképzelésünket, szokásunkat, változnunk kell – gőzerővel dolgozik lelkünk önzetlen része. Természetesen, szó sincs önfeladásról, teljesen hasonulásról, még ha egy-egy válságos pillanatban így is érezzük. Folyamatosan működik egészséges önzésünk is, hiszen a kapcsolattal kimondva, kimondatlanul céljaink vannak, igényeink és vágyaink beteljesedésének reményével vágtunk ebbe az egyre mélyülő ismerettségbe. Szeretnénk, ha az alkalmazkodás kölcsönös lenne, ha szerelmünk értékelné megértésünk apró áldozatait, minden szinten gördülékenyen menne a kommunikáció.

Nem egyenlőséget, hanem kölcsönösséget kell elérni

Boldognak lenni és boldoggá tenni – a kettő elválaszthatatlan egymástól. A párkapcsolat kezdeti szakaszában az alkalmazkodás, egymás megértése és a kapcsolattal való elégedettség szintje hullámhelyek és hullámvölgyek között ingadozik.: a két ember önzése és önzetlensége közös nevezőt keres. Ha a kapcsolatnak sikerül túlélnie a legmélyebb hullámvölgyeket is, egy idő után a két ember közötti önzés és önzetlenség tekintetében kialakul ugyanaz a stabil állapot, ami a feleket a kapcsolat kezdete előtt jellemezte. Ez az egyensúly egyrészt nem végleges, időről-időre felborulhat és újraalakulhat, másrészt gyakran a partnerek személyiségében hordozott igényeknek megfelelően nem abszolút, csupán viszonylagos.

Azaz nem feltétlenül, sőt valószínűleg nem, egyenlő mértékű a nő önző megnyilvánulása a férfi önző viselkedésével, ahogyan az önzetlenség fokában is eltérhetnek. Ha az egyik fél természete szerint domináns, míg a partnerének lelki szükséglete, hogy többet alkalmazkodjon és néhanapján szenvedjen, és sajnálja magát ezért egy kicsit, kapcsolatukat pont ezek az egymást kiegészítő szükségletek teszik tartóssá és működőképessé.

Kiss Ákos
pszichológus

(ni)