Mit él át egy öngyilkos hozzátartozója? – 1. rész

0
2271

Amikor egy szeretett személy – közeli hozzátartozónk – önszántából átadja magát a halálnak, olyan szörnyű csapásnak érezzük, amelyet talán soha nem lehet kiheverni. Úgy véljük, csak az idő múlása enyhítheti a fájdalmat. De a környezet, egy hozzáértő terapeuta, vagy egy jól megválasztott csoportterápia értékes támogatást nyújthat.

Az önszántukból örökre eltávozottak hátrahagyják hozzátartozóikat, akik a történtek után elveszve érzik magukat, átesnek a gyász érzelmi megnyilvánulásainak különböző fázisain: a hitetlenkedésen, kétkedésen, elutasításon, megdöbbenésen…  Az első reakció rendszerint az, hogy szinte nem hisszük el, ami történt, megtagadjuk a valóságot, hogy megvédjük magunkat az elviselhetetlen fájdalomtól.  Ez „az érzelmek anesztéziájának” fázisa tarthat néhány naptól kezdve több hétig is.

Nem tudom túltenni magam a gyászon.

A harag érzése normális reakció

A további reakciók közé tartozhat a harag, a düh megjelenése. Ez az érzés gyakran lép helyébe egy másik reakciónak, a bűntudatnak, amiért nem láttuk előre a veszélyt, az öngyilkosságot elkövetett személy szorongását, depresszióját, azt, hogy nagy bajban volt, és így nem sikerült neki segíteni. Ez a harag azután az érthetetlenség érzését vonhatja mag után: nem értjük, miért követte el a cselekedetét, mikor „nem is látszott rajta, mire készül”. Egyes esetekben bűntudatot érezhetünk a megkönnyebbülésért is, amelyet egy hozzánk közelálló, de sok gondot okozó személy öngyilkossága esetleg kivált.

Az öngyilkosság a leggyakrabban hirtelen cselekedet. Még akkor is, ha valaki beszél róla, nagyon nehéz megítélni, valóban megvalósítja-e, és mikor – mondják a szakemberek. Még az is megtörténik, hogy vidámabbnak tűnik, amikor meghozta a döntését – így megtévesztve családtagjait, a hozzá közel állókat.

A leggyakrabban nincs búcsúlevél, hátrahagyott videó-üzenet, vagy egyéb nyoma az indokoknak. Bár az öngyilkos környezete számára valójában semmi nem magyarázhatja az ilyen cselekedetet, és nem hozhat felmentést, illetve nem könnyít a bánaton. A harag azonban irányulhat az ellen is, aki itt hagyott minket, vagy – mint említettük – sajátmagunk ellen, amiért nem tudtuk a szörnyű tettet megakadályozni. Mindkettő normális reakció. Ne bánjuk, ha kifejezésre jut ez a harag-érzés, a bánat, félelem, ijedség, „lázadás”, vagy bármely más érzelem megnyilvánulása mellett, és persze a könnyeket sem szabad szégyellni.

A fájdalom enyhítése kitartó munkát jelent a környezet számára is

Az első hónapokban általában mindent elborít a gyász. Szükség van arra, hogy beszéljünk az eltávozott személyről, nézegessük a fotóit, olvassuk a leveleit, megérintsük a ruháit… A gyászoló környezete, azt gondolva, hogy jót tesz vele, rendszerint tanácsokat ad: meg kell békélni a történtekkel, a jövőre is gondolva; az élet megy tovább stb. – de ezek a fajta „vigasztalások” ebben az időszakban még nagyon koraiak. Sokkal többet ér egyszerűen jelen lenni a gyászoló mellett, együttérzően meghallgatni, de elfogadni a hallgatását is, megérteni mély szomorúságát, és mindenekelőtt türelmesnek lenni vele.

Sokan kényelmetlenül, vagy tapintatlannak érzik magukat a gyászolóval szemben, ha beszélnek róla egy öngyilkosság utáni „kínos” helyzetben, mert az ma még mindig tabu-témának számít. Pedig ilyenkor a gyászoló személy különösen sebezhető, amit megértéssel ellensúlyozni lehet. Érdekes dolgok történhetnek: például azzal is előállhat, hogy ki nem vehet részt a temetésen – nem szabad rajta csodálkozni. Egy példa a pszichológus rendelőjéből: egy asszony, akit lelkileg mélyen megsebzett a férje öngyilkossága, annak szüleit hibáztatta, és „büntetésül” eltiltotta tőlük az unokákat.  A veszteség okozta fájdalommal szemben mindenki úgy védekezik, ahogy tud – ezt tudomásul kell venni. A magány és a meg nem értés érzése gyakran konfliktusba torkollik. Ezt a gyászoló környezetének fel kell tudni oldania.

Amikor a gyászoló apátiába süllyed…

Több hónap elteltével a csüggedtség érzése lehet úrrá a gyászolón, amikor igazán rádöbben, hogy a szeretett személy nem jön vissza többé. Gyakran úgy tűnik előtte, hogy a környezet továbblép, és ettől még magányosabbnak érzi magát. Általában ez az a pillanat, amikor sokan terapeutához fordulnak, vagy csoportterápiát vesznek igénybe – tapasztalják a szakemberek. Először a gyászolók szégyellik, hogy segítséget kell kérniük, de aztán rájönnek, hogy ha megosztják másokkal a fájdalmukat, némileg segít kikerülni a gyötrelem-szenvedés-teljes csüggedtség ördögi köréből. A terápia akár évekig is hasznos lehet.

 

A cikk következő részét itt olvashatja.

 

Galenus