Engedelmesség, felelősség, morális dilemma

0
2619

A felelősségvállalásnak van egy másik oldala is, a felelősségáthárítás. A „parancsra tettem” vagy a „körülmények áldozata vagyok” típusú érvelések, melyekkel sokszor nem is elsősorban a környezetünket, hanem saját magunkat próbáljuk meggyőzni, megőrizve pozitív énképünket. Ezt persze sok más módon is megtehetjük, de ez esetben, az említetteket vesszük szemügyre, a szociálpszichológia egyik leghíresebb kísérletének tükrében.

A háttér

A nyugati, főleg amerikai szociálpszichológia a második világháború után kezdett fokozottan érdeklődni a téma iránt, amikor például a Nürnbergi per kapcsán azzal szembesültek, hogy a náci rezsim egészen magas rangú vezetői is előszeretettel alkalmazzák mentségükül a „parancsra tettem” formulát. Vagyis bűneikért a felelősséget megpróbálták eggyel feljebb tolni, a felettük álló autoritásokra áthárítani. A társadalomlélektan kutatóit érdekelni kezdte, hogy ez a fajta felelősségáthárítás mennyire gyakori, mennyire általános emberi sajátosság. Illetve, hogy ennek mekkora szerepe lehetett a normálisnak tűnő átlagpolgárok kíméletlen gyilkossá válásában. Hisz a pogromok végrehajtói vagy a koncentrációs táborok működtetői nem harci helyzetben és nem saját életük védelmében öltek, pusztán engedelmességből.

Az ez irányba induló kutatások egyik leghíresebb momentuma volt az az 1961–62-ben végzett kísérlet, amelyet Stanley Milgram, a Yale Egyetem kutatója tervezett és vezényelt le, részben Solomon Asch hasoló témájú kutatásai, részben saját korábbi vizsgálódásai folytatásaként. Létrejöttében közrejátszottak Adolf Eichmann náci háborús bűnös jeruzsálemi perének, a nürnbergihez hasonló tapasztalatai is. A kísérlet azt demonstrálta, hogy az emberek az engedelmesség keretében igen agresszív cselekedetekre is képesek, ha egy felsőbb hatalom vállal(hat)ja érte a felelősséget.

A kísérlet

A kísérleti szituáció lényege az volt, hogy az újsághirdetés útján toborzott résztvevőknek (20 és 50 év közötti férfiaknak) azt mondták, egy tanulási kísérletben vesznek részt, ahol azt vizsgálják, a büntetés milyen hatással van az emberek tanulási képességére, hajlandóságára. A büntetés ez esetben áramütést jelentett, amelyet a jelentkezőnek kellett egy kapcsolótáblán keresztül adnia a másik szobában ülő kísérleti alanynak, ha az rossz választ adott a kísérletvezető által feltett kérdésekre. Mindketten, tehát az önkéntes és a kísérleti alanyt játszó színész is „véletlenszerűen” (igazából előre leosztva) kaptak egy „tanuló” és „tanár” feliratú kártyát, ahol persze mindig a színész lett a tanuló, a kísérlet vélt alanya, az önként jelentkező pedig a „tanár”.

Mert Milgram kísérletének igazi alanya természetesen az önként jelentkező résztvevő volt. Arra voltak kíváncsiak:

  • meddig megy el a büntetésben, a „kísérlet” érdekében,
  • mekkora áramütést hajlandó adni egy ismeretlennek, a kísérletvezető utasítására.

Az elrendezés úgy nézett ki, hogy az önkéntes (a beépített színésszel együtt) az elején kapott egy 45 voltos áramütést, hogy tisztában legyen az arányokkal. Majd átment egy másik szobába, ahol egy kapcsolótáblán harminc kapcsoló volt, melyeknél a jelzett feszültség 15 voltonként emelkedett, 15-től 450-ig, vagyis a halásos áramütést jelentőig.

  • Eset

Ez után kezdődött kísérleti folyamat, ahol a „tanár” szópárokat tartalmazó listát olvasott fel a beépített „tanulónak”. Helyes ismétlés esetén mentek tovább a következőre, rossz válasz esetén pedig jött az áramütés. Minden rontás után egy fokozattal nagyobb feszültséggel. A „tanuló” természetesen semmiféle áramütést nem kapott, a rontások pedig előre eltervezett módon következtek, miként a „tanuló” reakciói is. Ő 150 voltnál kérte a kísérlet leállítását, amit a kísérletvezető a kutatás fontosságára hivatkozva persze nem engedélyezett, így aztán a „tanuló” egyre fájdalmasabb reakciókat produkált a szomszéd szobából, a végén már fájdalmasan kiabálva kérte a „kísérlet” leállítását. Ha a „tanár” megingott, a kísérletvezető közölte vele, hogy ő, mint vezető, mindenért vállalja a felelősséget, a „tanár” folytassa csak tovább.

Milgramék pedig azt figyelték, hogy a „tanár” ilyen körülmények között meddig hajlandó elmenni. Az eredmény megdöbbentő volt.

Adatok és következtetések

Az eredeti 1961–62-es kísérletben a résztvevők 65%-a elment a 450 voltig, tehát a halálos áramütésig, és egyikük sem állt meg 300 volt alatt! Ráadásul a később sok helyütt megismételt kísérlet helytől vagy kultúrától szinte függetlenül mindig hasonló eredményeket hozott, legfeljebb néhány százalékot térve el Milgram eredeti adataitól.
A következtetés igencsak nyugtalanító volt.

Az emberek nagyjából kétharmada hajlandó lenne villamosszékben kivégezni egy másik embert, ha erre elég határozott utasítást kap, illetve ígéretet arra, hogy nem kell vállalnia érte a felelősséget.

Persze ezt az egyszerű következtetést több tényező is árnyalja.
Nem mindegy, milyen magas státusza van a kísérletvezetőnek és a „tanulónak”, azaz mennyire magasra értékelt személyként tűnnek fel a résztvevők szemében, mint ahogy az sem mindegy, mennyire személyes viszony jön létre köztük, és a kísérlet alanya között. Ha a „tanuló” nemcsak egy név, hanem előtte beszélget, ismerkedik a kísérleti alannyal, kisebb az esélye a magas áramütésnek, mint ahogy akkor is, ha gazdag/magas rangú/fontos személyként mutatják be. Ha a kísérletvezetővel ugyanez a helyzet, nagyobb az esélye, hogy az alany elmenjen a végsőkig. Az viszont egyértelmű, hogy az alanyok nem élvezték a helyzetet, lelkiismeretük ellen kellett cselekedniük, és ez meglehetős stresszel járt.

Érdekesség, hogy a kísérletet férfiak helyett nőkkel elvégezve is hasonló eredmények születtek, a különbség mindössze annyi volt, hogy a nők nagyobb stresszről számoltak be.

A kísérlet hatása

Milgram nyilván egy igen extrém helyzetet szimulált laboratóriumi körülmények között. Olyan szituációt hozott létre, melybe nemigen kerülhetünk, ha csak nem egy háborús övezetben, vagy egy totalitariánus diktatúrában élünk. Azonban enyhébb formában a mindennapi életünk is tele van olyan helyzetekkel, amikor vakon engedelmeskedünk az utasításoknak, egyfelől mert ezt érezzük természetesnek, másfelől meg azt gondoljuk, a mi felelősségünk a pontos végrehajtás, a következmények pedig az utasítás kiadójára tartoznak. Ez a szemlélet szükséges minden hierarchikus szervezet működtetéséhez, ugyanakkor a gyengéje is azoknak, mert visszaszorítja az egyéni mérlegelést.
Az elszabadult engedelmesség felülírja az egyébként beépített korlátokat.

  • Például…

Amikor például a kórházi nővérek automatikusan hajtják végre az akár szabályellenes orvosi utasításokat, vagy amikor a rabok szó nélkül alávetik magukat a börtönőrök önkényes és abszurd szabályainak is.
Hisz ott ez a „természetes” hierarchia következménye.

  • Eset

Részben erről szól egy másik híres eset, a Philip Zimbardo-féle stanfordi börtönkísérlet is, ahol az átlagos egyetemistákból véletlenszerűen kiválasztott „rabok” és „őrök”, napok alatt teljesen átvették kiutalt szerepüket a szimulált börtön falai között.
A „raboknak” az alávetettség és engedelmesség vált természetessé, az „őröknek” meg ezzel párhuzamosan az önkényeskedés. Mert minél erősebben hierarchizált a szervezet (és a börtön nagyon erősen az), annál nagyobb az esély az elszabadult engedelmességre, azaz az ésszerűség, a lefektetett szabályok és a mindennapi morál figyelmen kívül hagyására.

És ahogy a stanfordi esetnél, úgy a Milgram-kísérletnél is megjelenik az érvelés, hogy „de hát mit tehettem volna?” A felelősség-áthárításnak ugyanis ez esetben fontos összetevője, hogy a szereplők eleve adottnak tekintik a körülményeket (a célt, az eszközöket, a tekintélyt, a hierarchiát, a szerepeket stb.), így fel sem merül bennük azok megváltoztatása, csak a kereteken belül mozogva próbálnak meg érvényesülni. Az áramütéses kísérletben részt vevők nem voltak szadista vadállatok, nem élvezték azt, hogy másokat kínozhatnak, mint ahogy a Stanford Egyetem börtönőrt alakító diákjai sem, pusztán alkalmazkodtak a helyzethez.

A helyzetet meg is változtathatták volna, vagy ha az nem megy, ki is léphettek volna belőle, de nem tették.

Egész társadalmunk tele van erősen hierarchizált szervezetekkel (iskola, kórház, gyár, hivatal) és a személyiség egészét legyűrő totális intézményekkel (mint pl. börtön, laktanya, kolostor), és mi ezek világában szocializálódunk.
Az emberek nagy többségének van egy normális erkölcsi mércéje és lelkiismerete, Stanley Milgram viszont arra mutatott rá, hogy képesek vagyunk ezek ellenére cselekedni, ha egy erős hierarchiába helyezkedve természetessé válik a belső kontroll nélküli engedelmesség és a felelősség áthárítása a fölöttünk álló és helyettünk döntő autoritásra. A felelősségáthárítás ilyen eseteiben egyszerűen lemondunk a döntés lehetőségéről és követjük a parancsokat, utasításokat, mert a legkisebb ellenállás irányába tartunk, és ha rossz döntéseinkért és azok következményeiért nem kell felvállalnunk a felelősséget, az segít megóvni önképünket. Hisz nem mi cselekedtünk rosszul, mi csak eszközök voltunk egy külső akarat kezében, és ahogy a kés sem hibás a hasbaszúrásban, mi sem vagyunk azok a halálos áramütésben. Hisz csak parancsra tettük.

Hivatkozás:
Stanley Milgram: Obedience to Authority: An Experimental View (Harper Perennial Modern Classics, 2009)

Bácsván László
szociálpszichológus