Endrei Judit - Engem az szomorít el, amikor édesanyákat meg szülőket látok dohányozni. Azt azután végképp tragikusnak tartom, amikor egy nő a domborodó pocakja felett szívja a cigarettát, és legalább ilyennek, amikor ott rohangál körülötte a kisgyermeke, és ő nyugodt lélekkel dohányzik. Erre azt mondom, és a legtöbb dohányzásellenes ember ezt mondja, hogy ő ezzel nemcsak saját magában tesz kárt, hanem a saját gyermekében is.
Okos tanácsot - pláne én, aki nem vagyok dohányos - arra, hogy hogyan is kellene leszokni, nem tudok adni. Hallunk ezt is, meg azt is a leszokásról. Nem egy példa van arra, hogy valaki az egyik napról a másikra teszi le a cigarettát, és soha többé nem gyújt rá. Azt gondolom, az
a könnyebb ellenállás irányába való menekülés, hogy azt mondjuk, nem tudunk leszokni.

Kovács Ágnes - Sohasem dohányoztam, csak egyetlenegyszer próbáltam ki. Nem azért, mert dohányozni akartam, csak kíváncsi voltam - de abszolút nem tetszett. Az is nagyon zavarna, ha a partnerem dohányozna, valószínuleg nem is választanék társamul dohányos embert. De szerencsére ilyen döntés meghozatalára eddig nem volt szükségem. A környezetemben sem dohányzott soha senki, és nem is bírom elviselni a dohányzást. Vagyis az edzőm, ő dohányzik, de ezért nagyon mérges is vagyok rá. A volt edzőm, Kiss László is dohányzott. Azt hiszem, egyszerre próbálták meg letenni a cigarettát. Turi György feladta, de Kiss Lászlónak sikerült leszoknia, pedig hosszú éveken át dohányzott.
Tanácsot adni a leszokáshoz elég nehéz, mert még sosem voltam ilyen helyzetben, de biztos vagyok abban, hogy nagyon sok akaraterő kell hozzá, ahogy a sporthoz is nagyon sok akaraterő kell. Viszont biztos vagyok abban is, hogy meg lehet oldani.

Farkasházy Tivadar - Elismerem a dohányosok jogát arra, hogy úgy tegyék tönkre magukat, ahogy akarják - más kérdés, hogy mindenkit fel kell világosítani, milyen veszélyekkel számolhat, és ugyanezt vélem az alkohollal kapcsolatban is. Mindkettő ellen harcolnunk kell, de nem a húszas évek Amerikájának módszereivel. Az alkoholtilalom egyetlen dologra volt jó: arra, hogy a maffiák meggazdagodtak.
Ugyanakkor ez egy képtelen helyzet. A dohányosok nem veszik figyelembe a nem dohányzók jogait, rendkívül sokszor tapasztaltam, hogy amikor az ember udvariasan figyelmeztette őket - ugyanis az allergiások, mint jómagam is, a szó szoros értelmében megdöglenek a dohányfüsttől -, ezt enyhe sértettséggel vették tudomásul.
Valami változást azért észreveszek. Míg tíz-húsz évvel ezelőtt, a kérés ellenére továbbra is nyugodtan, mosolyogva pöfékeltek, ma már ez csak elvétve fordul elő, ha az ember szóvá teszi. Most már csak az kell, hogy akkor is észrevegyék, ha az ember nem teszi szóvá.
Nemrég jártam Írországban, és különös látvány volt a tavaszi hidegben oly sok embert látni söröskorsóval a kezében, mivel odabent a kocsmákban már nem lehet dohányozni. Lehetett látni a rémületet a szemükben: mi lesz velük, ha viszont a sört csak odabent lehet inni? Azt hiszem, akkor valószínuleg fél lábbal bent, fél lábbal kint fognak állni az ajtóban.

Barabás Éva - Engem leginkább az zavar, hogy nálunk nincs kultúrája a cigarettázásnak. Végül is mindenki dohányozzon ott, ahol akar, csak mást a füstjével, azzal, hogy elveszi mástól a még meglévő friss levegőt, ne korlátozzon. Néha egyszeruen azt érzem, megfulladok.
A dohányzók nem kérdezik
a nemdohányzókat, hanem egy "ugye, nem zavar, hogy rágyújtok" mondattal elintézik a dolgot. Mit mondhatok én erre? Mert ha azt mondom, "de igen, zavar", akkor rögtön úgy érzi, hogy vele személyesen van problémám, pedig nem.
Egyik délelőtt bent volt nálunk a tv-ben egy orvos, egy tüdőgyógyász, aki a vállalkozó szellemu dohányzó kollégákat egy speciális vizsgálatnak vetette alá. A vizsgálat eredménye alapján reggel kilenckor a fél csapat már szén-monoxid-mérgezett volt. És még előttük állt a nap.
Mind a két szülőm, apukám-anyukám dohányzott. Anyu akkor tette le, amikor nagyon akarta, hogy legyen testvérem. Apu megtanult nem dohányozni bent a lakásban, de a két doboz Románc maradt. Azután eljutottunk addig, hogy apunak egyszer csak térdtől lefelé nem volt normális vérkeringés a végtagjaiban. Egy komoly mutéttel szerencsére meg tudták menteni a lábait.
A legelképesztőbb számomra
az volt, amit ott, a kórházban láttam, amikor a kevésbé szerencsés, levágott lábú emberek suttyomban a vécére mentek rágyújtani. Nem rájuk haragudtam, hanem a cigarettagyárakra. Ha tehettem volna, megmutattam volna nekik, és megkérdeztem volna tőlük: "elmondtátok ezeknek az embereknek, hogy ez lesz a vége?"

Kovács István (Koko) - Abban az esetben, ha nyugodt vagyok, ha hátradőlhetek, ha van rá időm, akkor nagyon-nagyon szívesen elszívok egy szivart. Ha viszont nincs, akkor olykor-olykor, bizony, rágyújtok gyorsan egy cigarettára. Ez csúnya dolog, már számtalanszor megpróbáltam abbahagyni, és valóban pont az elhatározás hiányzik, vagy az a fajta végleges döntés, hogy na jó, én ezt most végérvényesen eldobom.
A sportolói időszakomban ez nem jelentett semmilyen problémát, mert akkor simábban ment: voltak célok, volt maga a sport, ami sokkalta fontosabb volt, tudtam, hogy ezt nem szabad, mert a teljesítményemre is nagyon rányomja a bélyegét. Most azonban nem érzem a késztetést… Még akkor is, ha tudom, milyen kártékony és veszélyes dolog, valahogy nem tudom végérvényesen rászánni magam.
Nem állok azon a magaslaton, hogy tanácsot adjak azoknak, akik le akarják tenni a cigarettát, hiszen magam is dohányzom. De azt hiszem, a dohányzás, mint az összes többi káros szenvedély, az akaraterőnek köszönhetően állítható meg.

Sz. N.