-Milyen változást hozott az újabb siker – a második olimpiai arany - az életében?

-Igazából semmilyet – legalábbis Sydneyhez képest: mert természetesen Sydney azért változtatott az életemen. De azt sem a lakáson belül, mert a magánéletem, ahogy bezárom az ajtót, ugyanolyan maradt – de ahogy kinyitom, és kimegyek az utcára, nagyon sokan megismernek. Az a nagy szeretet, amit ilyenkor szoktunk kapni, és kapunk is folyamatosan – az nagyon mássá tesz az ember életét. Az athéni győzelem azonban már alig változtatott. Annyit talán, hogy az emberek nem azt gondolják: nahát, de ismerős ez a hölgy, vagy néni, hanem most megint tudják még egy évig, hogy Nagy Tímea vagyok, vívó. Azután, a következő évben már csak arra emlékeznek, hogy Athén, a harmadik évben pedig már csak megint –olyan ismerős– leszek

-Szerepel –e tervei között egy harmadik arany?

-Persze. Úgy, ahogy gyerekekből sem elég soha annyi, amennyi van. De most egyelőre nem az a legfontosabb, hogy Pekingre felkészüljek, mert szeretnénk még kisbabákat, és ezért remélem, nem kell elkezdenem az edzést januárban. -

Két kislánya van.

-Csenge, ő hat éves, Luca pedig kettő volt augusztusban.

-Másokat már ez kimerít... Két ilyen apró gyermek sokaknak elviszi minden idejét – és energiáját is. Igazából én magam nem is értem, hogy lehet olimpiai aranyérmet szerezni, két kicsi mellett...

-Magam igazából az előtt az anyukák előtt hajolok meg, akik gyereket nevelnek–Nekem azért az nagyon jó – jó is, meg rossz is, de most azért a pozitív oldalát mondom –, amikor elmegyek hétvégére. Akkor kikapcsolódom. Vagyis a család szempontjából kapcsolódom ki – egyébként meg jön a stressz, mert akkor meg a versenyen kéne produkálni. Igazából nekem hétköznap nincs is sok eredményem, mert már halál fáradt vagyok minden versenyen. Tehát az, hogy itthon ugye éjszaka nem alszom, napközben pörgök, gyerek, ovi, edzés, ez így valóban egy kicsit sok. De amikor elmenetem hat hétre edzőtáborba, akkor abszolút vakációzni mentem. És valószínűleg ezért is tudtam olyan nagyon kipihent lenni az olimpián. Ott mindenki azt mondta, hogy mennyire fantasztikus volt, hogy így rá tudtam koncentrálni a versenyre. De ez azért ment így, mert teljesen kipihent idegállapotban voltam. Amíg a többi versenyző számára az a hat hét – idézőjelben – gyötrelem volt, hiszen a felkészülés ideje alatt nem láthatta a barátnőjét, a szerelmét, a családját, nem tudott elmenni bulizni, moziba, addig én nyaraltam–Persze, mindenki másképp éli meg.

-Az élet folyamatos és komoly koncentrációt, óriási energiák megmozgatását kívánja öntől . Mit gondol, mi az – talán valamilyen belső adottság, személyiségvonás – aminek birtokában képes teljesíteni – nap mint nap?

-Az alaphelyzet azért az, hogy van egy férjem, és úgy gondolom, hogy nem nekem kellene gratulálni, hanem a férjemnek, illetve a két nagymamának és nagypapának, akikre tényleg, bármikor számíthatunk – mindig át tudom vinni hozzájuk a gyerekeket, mindig szeretettel várják őket. Szóval, ők azok, akik nélkül nem menne. A férjem, amikor én edzőtáborba vagy versenyre megyek, akkor a gyerekkel átköltözik a szüleihez, és együtt vigyáznak rájuk. Abszolút nyugodt vagyok, tudom, hogy a férjem teljesen profin ellátja őket, hihetetlen jól, sőt. Szerintem néha sokkal nagyobb türelemmel van a gyerekek felé, mint én, aki néha már nagyon fáradt vagyok estére...

-Azt mondta, hogy még egy harmadik kisbabát is szeretnének...

-Igen... Ez a fő terv.

-De ez nem akadályozza meg abban, hogy a sportot tovább folytassa...

Nem tartom kizártnak, hogy folytatom, sőt, valószínűnek tartom, hogy folytatom. De azt még nem tudjuk, hogy három gyermek milyen, mert ugye még csak kettő van. Hiába mondják sokan azt, hogy a három gyerek, az csak olyan, mint ha kettő lenne, a kettő, az olyan, mint másfél gyerek... Nem. A kettő gyerek az kettő gyerek, a három gyerek meg három.

-Hogyan őrzi meg az egészségét? Van –e olyan praktika, olyan elv, ami segít megóvni kondícióját?

Szerintem az egészség alapja a sport. Ha valaki kisgyermekként kezdi el a sportot, akkor eleve megszerez egy olyan kondíciót, amivel máris sokkal könnyebb felnőttkorban a különböző betegségeket – úgy általában – kiküszöbölni, vagy azokból felgyógyulni. A vitaminokból inkább tavasszal, nyáron, amikor jönnek a friss zöldségek, gyümölcsök, akkor próbálok – illetve igyekszünk családilag – –elraktározni–. Nálam nincs olyan, hogy reggel be kell vennem három vitamint, délben négyet, és este még a maradék hármat. Nem. Megpróbálok teljesen normálisan, egészségesen élni, kizárólag a természetre bízni az egészségemet – és ez be is jött ideáig. Se a gyerekek nem betegesek, se én nem. Leszámítva a parlagfüvet. Ugyanis allergiás vagyok, azt viszont nagyon durván, és arra szerintem számomra nincsen gyógyszer. Se homeopátia. Mindent kipróbáltam, és semmi nem segített. Augusztus tizedike és tizennegyedike között kezdődik, és nagyjából szeptember végig tart – az időjárás függvényében. Most pár egy ici-picit lemenőben van, mostanra már a szemem nem ödémás, az orromat nem kell folyamatosan fújnom – most már óránként csak két három zsebkendőt használok el. De ez a betegség borzasztóan megkeseríti a mindennapokat. Nincs olyan, hogy most folyik az orrom, és nem jövök ki az ágyból. Mert hát ki kell jönnöm...

-Ha néha valódi, amolyan –ágynak döntő– betegséggel kerülnek szembe, akkor azt saját maga próbálja kikezelni, vagy hagyományos orvoslásra bízza a dolgot?

-Magam speciális esetben vagyok, mert a válogatottnak külön orvosa van, és ha nekünk bármilyen panaszunk van, egy megfázás, vagy akár egy körömágygyulladás, akkor hozzá fordulunk. A betegségünkről neki mindenképpen tudnia kell. Magam száz százalékig megbízom benne, bár ritkán keresem fel. Például egy nátha miatt nem fordulok hozzá, azt magam kezelgetem, mézes teával, hagyományos receptekkel. A gyerekek ha egy télen egy alkalommal betegek, akkor sokat mondok – de őket akkor elviszem orvoshoz, mert ők nem tudják elmondani, hogy mi is van velük tulajdonképpen, és féltem őket a szövődményektől – ezért úgy gondolom, szükséges, hogy szakember lássa őket. Nekem tényleg az alapfilozófiám vagy az alapelvem az, hogy egy gyerek sportoljon. Borzasztónak tartom azt, hogy ha az ember elmegy egy testnevelés órára, sok pici, dundi kövér gyermeket lát, akik nem tudnak megmozdulni. Ha öt vagy tíz gyerek marad a sport mellett – és nem, mint élsportolók, elég, hogy minimálisan sportoljanak – ha ennyi gyereket én ott tudok tartani, akkor nekem már ez elég, és már akkor nagyon boldog vagyok az olimpiai bajnoki címmel. Ezt tényleg megpróbálom mindenhol elmondani. Ez az alap, és ezért a lányok nálunk három éves korukban mennek úszni. Csenge is naponta kétszer egy órát tölt az uszodában. Távol álljon tőlem, hogy úszót neveljek belőle. De mondjuk, Csengének szép tartása és egy jó kis izomzata, és nem beteg.

Sz. N.