A betegség kezelésében már azelőtt számos megközelítéssel próbálkoztak, hogy magát az inzulint felfedezték volna.

Korábban elterjedt nézet volt, hogy a cukorbetegséget a túl sok cukor fogyasztása, esetleg valamilyen veseműködési zavar okozza. Néhányan egész furcsa kezelési módokat javasoltak, ezek közé tartozott a zabkúra, a tejdiéta, vagy akár az ópium használata.

Az 1850-es évek végén egy francia orvos mértéktelen cukorfogyasztással próbálta orvosolni a bajt, de volt, aki eret vágott, higanyos krémet javasolt vagy éheztette a beteget - persze ezeket ma már inkább kínzásnak, mint a cukorbetegség megfelelő kezelésének tekintjük.

1921-ben két torontói orvos áttörést jelentő felfedezést tett. Sebészi úton kutyák hasnyálmirigyét, vagyis az inzulintermelő szervét eltávolították, ezzel inzulinhiányt idéztek elő náluk, ami a vércukorszint megemelkedésével is járt. Ezután a hasnyálmirigyből előállított porral injekciózták be az állatokat. A vércukorszint hirtelen csökkenése jelezte, hogy a kezelés sikeres volt - megtörtént tehát az inzulin felfedezése .

A cukorbetegséget ma általában a megfelelő táplálkozás, a testsúly-rendezés, a rendszeres testmozgás és a gyógyszeres kezelés kombinációjával tartják karban. Az 1-es típusú cukorbetegeknek, akiknek a szervezete egyáltalán nem termel inzulint, napi többszöri inzulininjekcióra van szükségük ahhoz, hogy a cukrot energiává alakíthassák.

A 2-es típusú cukorbetegségben szenvedőknél használnak ezen kívül szájon át szedhető vércukorszint-csökkentőket is, és náluk sokszor elég a napi egyszeri, 24 órás hatású inzulin adagolása is.

Az inzulin, még napjainkban is, a leghatékonyabb módja annak, hogy a megfelelő A1c értéket elérjük. A (Hb)A1c értéke megbízható módon jelzi az elmúlt 2-3 hónap vércukorszint-értékeit. Az A1c mérése pedig jelenleg a legmegbízhatóbb módja annak, hogy a kezelőorvos eldöntse, megfelelő volt-e az eddigi kezelés, mennyire tartotta be a beteg a javasolt terápiát, és esetleg változtasson az előírt gyógyszereken.

[forrás: OTS-Cégvonal]