A klasszikus fizika és biológia, Newton és Virchow által fémjelzett szemléletmód alapvetően meghatározója volt a tudományos vizsgálódásoknak. Ezek a lineáris-kauzális (ok-okozati) teória, valamint a szervezet működési alapegységeként ismert sejttan.

Bertalanffy az organizáció, az organikus szemléletmód szerepét hangsúlyozza a legkülönfélébb tudományágakban: a fizikában, a biológiában, a viselkedés és szociológiai tudományokban (Bertalanffy, 67.).

A modellalkotással kapcsolatban megkülönbözteti a kibernetikai modellt (ez mechanisztikus) és az általános rendszermodellt (ez dinamikus kölcsönhatáson alapul) (Bertalanffy, 74.). Az élő organizmusok értelmezését nyitott rendszerként tartja leírhatónak. Az emberre vonatkozó ismeret új típusát látja szükségesnek, s olyan kategóriákat javasol, mint a szimbolizmus vagy az aktív személyiségrendszer (Bertalanffy, 92.). Az aktív, alkotó ember Bertalanffy meglátása szerint túl van a homeosztázis, az életfenntartás, a túlélés biológiai értékein (Bertalanffy, 94.).

James Martin megkülönbözteti a vitalisztikus, mechanisztikus és holisztikus paradigmákat (Martin, 71.). A modern tudomány világképétől (ezt kartéziánusnak nevezi) élesen megkülönbözteti a természeti élő felfogását valló holisztika világképét (batesoninak nevezi) (Martin, 81.).

Hasonló a hasonló által gyógyíttatik. - Similia similibus curantur.

Már Hippokratész (i. e. 460?-377?) leírta, hogy egy betegséget kétféleképpen lehet gyógyítani: vagy a baj ellenszerével, vagy a tünetekhez hasonló szerrel. "Aki pedig pontosan meg akarja jósolni, hogy kik gyógyulnak meg, kik halnak meg, és hogy a betegség sok vagy kevés napon át tart-e, annak alaposan ismernie és értenie kell az összes tünetet, egymással összehasonlítva fel kell becsülnie erejüket, amiként kifejtettem" (Kempler, 16.). Az orvoslásnak csak az ellenszereken alapuló szemlélete terjedt el a tudomány története során. A hasonlóságra alapozott gyógyítás elfelejtődött, vagy mint lappangó, titkos, nem hivatalos, pogány gyógymód élt tovább, melyről az önmagát tudományosnak nevező orvoslás nem vett tudomást, vagy mágiának, babonaságnak nevezte.

A homeopátia Christian Friedrich Samuel Hahnemann (1755-1843) tanán alapszik. Orvosi pályafutását Nagyszebenben kezdte a helytartó tanács kancellárjának, Samuel Brukenthalnak családi orvosaként és könyvtárosaként. Orvosi könyvek fordítása közben alakult ki benne sok ellenvetés az elterjedt kezelési módszerekkel szemben (Rácz, 53.). Mivel semmilyen választ nem kapott arra, hogy például a kínafa kérge, vagyis a kinin milyen hatásánál fogva képes gyógyítani a maláriát, bevett egy adag kinint, egészségesen. Az történt vele, amire titkon számított, a kinin hatására a malária pontos tünetképe jelent meg rajta, és a betegség enyhített formában ugyan, de lezajlott a maga természetes útján a teljes gyógyulásig. Hahnemann ezek után sok-sok, kezdetben saját magán és családján, feleségén és népes számú gyermekén végzett gyógyszerkísérlet során kidolgozta a hasonlóság elvére alapozható gyógyítás tudományos rendszerét, melyet homeopátiának nevezett el, a görög hasonló (homoion) és szenvedés (pathosz) szavak összetételeként. A beteg azt a gyógyszeranyagot kapja homeopátiás hígításban és elkészítési módban, amely hígítatlanul az egészséges emberben olyan tüneteket vált ki, mint amelyek leginkább hasonlítanak a beteg panaszaihoz.

Egész gyógyítási rendszere arra a megtagadott, babonaságnak, mágiának tartott, a tudományból száműzött gondolatnak a teljes kísérleti, empirikus végiggondolása, miszerint egy betegséget nemcsak ellenszerével lehet gyógyítani, hanem az a gyógyszer is képes egy beteget meggyógyítani, ami egy egészségeset megbetegít. Pontosabban, amilyen tüneteket kivált egy adott növényből készült gyógyszer egy egészséges emberen, ugyanolyan tünetek meggyógyítására lesz képes egy beteg esetében. Ez a hasonlósági elv, melyet Hahnemann így foglalt össze: "similia similibus curantur", azaz a hasonlót hasonlóval kell gyógyítani. A hasonlósági elv (simile-principium) a homeopátiás cselekvés vezérelve, ezért is hívhatjuk a homeopátiát "hasonszenvi" gyógymódnak (Zajta, 1991: 585.).

Élete során egyre inkább azt tapasztalta, hogy minden betegség gyökere az ember mentális szférájában van, a testi baj csak manifesztációja egy lelki történésnek, egy gondolkodásmódnak, egy életszemléletnek. Hahnemann tudta, hogy az ún. krónikus betegségeknél kizárólag a beteg mentális szférájában keresendő a baj oka, így csakis annak harmonizálásával lehet tartósan az egészségét visszaadni. Élete késői szakaszában arra is rájött, hogy bizonyos nagy hígítású - ahogy ő nevezte; "nagy potenciájú" - szerekhez egy-egy jól körvonalazható emberi alkat is tartozik, amely ha megkapja a számára jól kiválasztott ún. "alkati szerét", akkor ez a szer az adott beteg mentális szféráját, szellemiségét, öngyógyító erejét olyan mértékben képes aktivizálni, hogy gyakorlatilag konkrét fizikai tüneteitől függetlenül bármilyen helyi fizikai, testi problémáját is képes meggyógyítani (Zajta, 1991:588.).

Első közleménye, amelyben jelzi új tanának lényegét, 1796-ban jelent meg, ezt tekintik a homeopátia születési évének. Összefoglaló rendszerként a homeopátiát az Organon című művében (1810) mutatja be, amelynek magyar nyelvű kiadása 1830-ban jelent meg (Rácz, 53.).

Gyógyító információ

A homeopátia "igazságai" közül mindenkor az egyik "legmegemészthetetlenebb" állításnak tűnik az a tapasztalati tény, hogy ha egy kiindulási anyagot, például egy növény kivonatát, levét hígítjuk, akkor annál erősebb és mélyebb hatást érünk el, minél nagyobb fokú a hígítás. A tízszeresére történő hígítási sorozatban a 23. lépésnél az oldatban vegyileg a legcsekélyebb jele sem mutatható ki a kiindulási anyag létezésének. Vagyis gyakorlatilag a hordozó anyagon, a vízen kívül nincs benne "semmi" más. Csak a kiindulási anyag "információja", "rezgése", "lenyomata", "éterikus állapota". Léteznek ma már olyan tudományos kísérletsorozatok, amelyek a homeopátia hígítási törvényeit igazolni képesek. Mindezek a kísérletek persze elvezetnek a kvantumfizika, a kibernetika területére, és a vízben maradó anyag lenyomatát az anyag információjának, energiamezejének, elektromágneses rezgésének nevezik. E szerint a homeopátiát az informatikai gyógyítás tudományának tartják, mely egy berögződött, túlhaladott mechanisztikus világkép helyett egy modern, hálózatszemléletű látásmódot követel meg a tudománytól, mely elfogadja az anyag energiaeredetét, a kauzális logika helyett pedig összefüggésrendszerek hálózatára épülő gondolkodásmódot. Tudományos kísérletek is határozottan képesek bizonyítani azt, hogy az anyag anyagtalanul is képes működni, sőt ebben a formájában eddig ismeretlen hatásmechanizmusokra is képes. Hahnemann ezt a hatásmechanizmust a szereknek az "életerőre" gyakorolt hatásának nevezte (R. Jung: 167.).

Hahnemann tanának továbbfejlesztői közül Constantin Hering az Amerikai Egyesült Államokban megszervezte a homeopátia oktatását (1848), James Taylor Kent építette ki a homeopátiás kórházi hálózatot (Rácz, 53.).

Gyógyító metafora

Nehéz elfogadni azt, hogy a hasonló miért gyógyítja a hasonlót, hogy ez nem mágia, nem hipnózis, nem valamilyen vallásos révület eredménye, hanem működő természeti törvény. A "hasonlót a hasonlóval" elv működésekor az ember valóban a babonaság és a tudomány határán találja magát. Csaknem száz év telik el Hahnemann felfedezése után, mikor egy új, előretörő tudományág, az antropológia kutatásai megindulnak, és James G. Frazer, e tudomány egyik első nagy tudósa, híres összefoglaló, rendszerező igényű művében, Az Aranyágban - Hahnemanntól teljesen függetlenül - "homeopatikusnak" nevezi azokat az eljárásmódokat, melyeket a primitív népeknél gyűjtött, és amely eljárások a "hasonló hasonlót hoz létre" elvén alapulnak. Külön fejezetet szentel a hasonlósági, azaz homeopatikus elvre épülő mágikus eljárásoknak, céljaikat tekintve külön-külön rendszerezi a vadászat sikerességére irányuló, a növények termékenységére ható, az időjárást befolyásoló rituálékat, hiedelmeket, és a betegségeket elhárító vagy azokat gyógyító eljárásokat.

Frazer nagy figyelmet szentel az utánzott állapotoknak, például a születés eljátszásának. Ha egy anya örökbe akar fogadni egy gyermeket, vagy akár egy érett szakállas férfiút, el kell játszaniuk a közösség előtt azt, amint az anya megszüli örökbefogadandó gyermekét, ami ettől az utánzásos színjátéktól vérségi kötelékké válik. Az utánzás, a hasonlóság alapján elvégzett rituálé nem pusztán a közösség hitvilágát, de jogi, igazságszolgáltatási rendszerét is szolgálja (Frazer: 25.).

Az utánzásos mágia alapelemei mind a mai napig jelen vannak az ember vallásos gyakorlatában is (a keresztény szentáldozásban az áldozati cselekmény "utánzása"), vagy a hétköznapi élet sorsfordulóit kísérő mai szertartásokban (temetéseken, lakodalmakon, családi ünnepeken), nem beszélve a művészetekről, mindenekelőtt a színházról, amelynek legmélyebb gyökere nem más, mint az utánzásos mágia.

Tudomány és mágia kettéválásának szép példáját írja le Frazer, amikor a szüléseknél alkalmazott homeopatikus szertartásokról ír: "Néhány borneói dajak törzsnél, ha egy nő vajúdik, varázslót hívnak, aki a kínlódó nőnek testi segítséget nyújt, megpróbálja racionális módon megkönnyíteni a szülést. Ugyanakkor egy másik varázsló a szülőszobán kívül azon fáradozik, hogy ugyanezt a célt olyan eszközökkel érje el, amelyeket teljesen irracionálisnak kell tekintenünk. Úgy tesz ugyanis, mintha ő lenne a várandós nő, a hasára helyezett és testére kendővel erősített kő a nő méhében lévő magzatot jelképezi, míg a vajúdás tényleges színhelyén tartózkodó társa által kikiabált utasítások szerint ezt a feltételezett magzatot testén az igazi gyermek mozgásának utánzásával igazgatja mindaddig, míg a csecsemő meg nem születik" (Frazer: 25.).

Horváth Réka

Felhasznált irodalom

Bertalanffy, Ludwig von: ...Ám az emberről semmit sem tudunk. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1991.
Frazer, James G.: Az Aranyág. Századvég, Budapest, 1993. 21-51.
Hegyi Gabriella: A nem konvencionális medicina alapjai, a holisztikus szemlélet. In: Hegyi Gabriella (szerk.): Természetes gyógymódok - Komplementer medicina. K.u.K. Kiadó, Budapest, 1991. 17-23.
Kempler, Kurt: A gyógyszerek története. Gondolat, Budapest, 1964. 15-17.
Martin, James: A posztkritikai paradigma felé. In: Hermeneutikai füzetek I. Budapest, 1994. 67-86.
R. Jung Noémi: Komplementer terápia - Homeopátia. Gyógyszerészet 37. (3), 1993. 167.
Rácz Gábor: Homeopátia. In: Hegyi Gabriella (szerk.): Természetes gyógymódok - Komplementer medicina. K.u.K. Kiadó, Budapest, 1999. 53-70.
Zajta Erik: A homeopátia gyógyszerészeti vonatkozásai. Gyógyszerészet 35 (11) 1991. 583.