"Hármas útkereszteződésnek a szögeibe amilyen füvet csak meg lehet találni, ahány fajta, mindegyikből szedni, nagy üstben felforralni, és legalább egy hétig minden nap inni belőle és benne megfürödni" - ennek a megkérdőjelezhető hatású magzatelhajtó szernek a receptjét a Bács-Kiskun megyei Bócsán gyűjtötte Temesváry Rezső szülész-nőgyógyász a 19. század végén. Az első hazai anyavédelmi intézmény alapítója azzal magyarázta a hátteret 1899-ben megjelent, Előítéletek, népszokások és babonák a szülészet körében Magyarországon című könyvében, hogy a hármas útkereszteződésben álló bócsai feszületet búcsújáráskor a pap megszentelte, a szenteltvízből pedig hullt a füvekre is, márpedig ilyen "szentesítés" után - hitték a nők - a magzatelhajtás nem is számít olyan nagy bűnnek.

E felmentésre szükségük is volt az asszonyoknak: az évezredek óta a születésszabályozás egyik fajtájaként gyakorolt magzatelhajtást a kereszténység főbenjáró bűnnek tekintette. Igaz, a 16. századig (vagyis az ilyen bűnökkel szemben szigorúbb reformáció, majd a tőle tanuló ellenreformáció megjelenéséig) a papok hajlamosak voltak néhány száz Miatyánk és Üdvözlégy elimádkozása ellenében feloldozást adni e cselekedetért - derül ki a gyóntatópapoknak kiadott és fennmaradt útmutatókból. Igaz, ez a viszonylagos engedékenység is csak a magzat három hónapos koráig tűrte a praktikákat, vagyis addig, amíg több keresztény gondolkodó - például Szent Ágoston - szerint a születendő gyermek lelke kialakul.

A három hónapos magzati kor határeset abból a szempontból is, hogy a terhességmegszakítás melyik fajtáját választották. "A nők általában csak két hónapos terhesen vették észre másállapotukat" - vázolja a kiindulópontot Magyar László András orvostörténész. A fennmaradó egy hónap során aztán elsősorban szájon át vehető szerekkel próbálkoztak, s csak ha ezek nem hatottak, akkor fordultak a parasztbábákhoz, vagyis képesítés nélküli, de a fogamzásgátlásban és olykor a kuruzslásban is jártas, idősebb asszonyokhoz. A megesett lányok tehát sajátos keverékekkel kezdték a kúrát. Ilyen csodaszerekből az abortuszt nem tiltó ókori Róma orvosai háromszázfélét is ismertek. Temesváry Rezső szerint az évszázadokon át kézről kézre járó és ma már orvosilag bizonyítottan hatásos recepteket követve Esztergomban például gyöngyvirágot törtek apróra, bürök szárát Szekszárdon, nadragulyát Kalotaszegen. Ezeket a mérgező, de kis adagban felhasznált növényeket főzetként fogyasztották el. Az érzékeny magzat elpusztult, az anya többnyire életben maradt. Nem riadtak vissza a higanytól sem: Visnovszky Lőrincnek azért kellett 1748 tavaszától 25 héten át a lublói vár fogságában sínylődnie, mert terhes felesége - akit ő "orvosolt" - kis híján higanymérgezésben hunyt el. Más, szintén szájon át adható szerek hatásmechanizmusa abban állt - mint azt a Nikolaosz Mürepszosz középkori görög orvos által a 13. században írt gyógyszerkönyv is elmagyarázta -, hogy görcsöt okozva megindították a vetélést. Ilyen abortív szerként használták a sáfrányt a 19. század végén a Vajdaságban. Az orvostörténészek szerint sokszor valóban hatottak e szerek, olykor viszont nem. Már Szóranosz, az 1. században Rómában praktizált görög nőgyógyász úgy vélte, az ilyen szerek pusztán feleslegesen terhelik a nő szervezetét.

Végső elkeseredésükben a nők gyakran tették ki magukat annak, hogy az említetteket vagy más szereket a méhükbe juttassák. Az ásványi anyagokat, alkoholt vagy jódot tartalmazó oldatot tölcsérrel öntötték vagy purgálófecskendővel juttatták a méhbe, és a vetélés ezek után már ritkán maradt el. Gémes Balázs néprajzkutatónak A magzatelhajtással kapcsolatos hiedelmek a magyarság körében című, 1975-ben megjelent könyvében olvasható, hogy ezeket a módszereket még a múlt század közepén is alkalmazták Magyarországon. Különösen népszerű volt a szappanos víz méhbe pumpálása - ezt az eljárást alkalmazta a nemrég Magyarországon is bemutatott, az angol Mike Leigh rendezte, Vera Drake című film főhőse, aki együttérzéstől vezérelve az 1950-es évek Angliájában az abortusztilalom ellenére segített a megesett lányokon.

E durva módszereknél kíméletesebbnek, de ugyancsak célravezetőnek tartották, ha a nő nehéz fizikai munkát végez, súlyos tárgyat cipel. Mint feljegyezték, már Hippokratész javasolta, hogy a nő hevesen ugráljon, és közben hátraemelt lábával többször rúgjon bele saját fenekébe, így elvetélhet. Alkalmazták a terhes legyöngítését is: eret vágtak rajta, koplaltatták, mert ezáltal a magzat is legyengült, és elhalhatott.

Három hónapnál idősebb magzat esetében már kevesebb praktikát ismert a népi bölcsesség, és ezek sokkal veszélyesebbek is voltak. A mindenre elszánt nők feszes kötéllel átkötötték a hasukat, és ez a helyhiány a gyermek halálát okozhatta - jegyezték fel az egyik alkalmazott metódust a 19. század végi Pozsonyban. Jobb módú nők ezt szoros, angyalcsinálóként is emlegetett fűzővel érték el. Ha ez sem segített, drasztikusabban sanyargatták a nők hasát: "kenőasszonyt" hívtak, aki szinte kimasszírozta a gyermeket.

A 12 hetesnél idősebb magzat "ellenében" évezredekig az tűnt a legbiztosabb módszernek, ha az e célra készített kampókkal és kaparókanalakkal kiemelték a magzatot. Akinek nem tellett ilyen szerszámokra, az gyökérrel vagy növény szárával próbálkozott - biztos, ami biztos, olyannal, amelynek egyébként is angyalcsináló hatást tulajdonítottak. A két világháború között Szabolcs-Szatmár megyében a bazsarózsa, Fejér megyében a fehér üröm gyökerét alkalmazták sikerrel - jegyezte fel a már idézett Gémes Balázs. Ennél a műveletnél egyébként a terhes méh nyálkahártyáját kaparják le - a magzattal együtt. Lényegében ugyanúgy, miképp a ma kórházban gyakorolt és a legbiztosabb magzatelhajtási módszernek tekintett küret esetében. A 20. században született a szintén testbe hatoló módszer, a vákuumszívásos eljárás, amikor is fém- vagy műanyag csövet vezetnek a méhszájba, és azon keresztül elektromos szívógéppel - vagy korai terhességeknél kézi vákuumfecskendővel - kiszívják a méh tartalmát.

Noha a terhességmegszakítást 1956-ban tág határok között engedélyezték Magyarországon, ez mégsem jelentette azt, hogy megszűntek volna a házilagos kivitelezésű abortuszok. A Pest megyei Ceglédbercelen például az 1970-es évek elején a nők mérgező dohánylevél szárát dugták a méhükbe - tudható meg Gémes Balázs gyűjtéséből. Ő azt is megfigyelte, hogy az 1960-as években abban a reményben röntgeneztették meg magukat magyar nők, hogy ettől elvetélnek, de a has vagy a hüvely otthoni kvarclámpázását is kipróbálták.

Inkább a házi magzatelhajtás veszélyeit vállalták egyesek, csak ne keljen híre "szégyenüknek" - összegzi Gémes. "Pedig a kórházi ellátásnak köszönhető, hogy megszűnt a rengeteg nő halálát eredményező, magzatelhajtásból származó gyulladás vagy fertőzés" - mondja Magyar László András.

A szülészeti és nőgyógyászati szakmai kollégium soknak tartja, hogy Magyarországon száz szülésre napjainkban is 55 abortusz jut, míg Nyugat-Európában mindössze 5-11. Ezt a kedvezőtlen statisztikát aligha javítaná, az érintett nők majdani életét azonban valószínűleg kedvezően befolyásolná, ha kíméletesebb módszert alkalmaznának. Ezért a kollégium tavasszal dönt arról, hogy kísérleti jelleggel bevezessék-e a csak kórházakban, a terhesség első nyolc hetében alkalmazható, a műszeres terhességmegszakításnál kíméletesebbnek tartott abortusztablettát. Az először Franciaországban 1988-ban bevezetett gyógyszer hatóanyaga nem engedi beágyazódni a megtermékenyített petesejtet a méh nyálkahártyájába, egy méhösszehúzódást provokáló további medicina hatására pedig kilökődik a magzat. A tabletta sem ártalmatlan: Európában számos szakmai kritika érte - elsősorban magas hormontartalmát tartják aggasztónak, és az sem megnyugtató, hogy száz terhességből öt a beavatkozás ellenére is megmarad. Mások attól tartanak, hogy akadnak majd nők, akik - szégyellve esetüket - annyira ódzkodnak az abortuszt megelőző hivatalos procedúrától, hogy kerülő úton igyekeznek beszerezni a könnyen alkalmazható gyógyszert, és aztán, mint évezredek óta szokás, házilagosan vezetik le a kényes műveletet.

[forrás: hvg.hu, 2005.02.16.]