Az egyszerű összetűzésektől kezdve a nyílt harcig széles a skála - társadalmi kapcsolataink nem mindig rózsásak. Persze mindnyájan szeretnénk elkerülni az összeütközést másokkal, még akkor is, ha a megfelelően kezelt konfliktus - a pszichológusok szerint - a személyiség fejlődésének és gazdagodásának forrása lehet. Ugyanis valójában egész lényünk, és azon belül kapcsolatkezelő képességünk tükre az az elkerülendőnek vélt valami, amit konfliktusnak nevezünk.

Nyugodtan megvitatni a problémát, vagy csendben rágódni a bajon, dühbe gurulni, vagy ellenkezőleg: lehajtott fejjel, magunkat türtőztetve részt venni a kisebb-nagyobb összecsapásokban... Hogy melyiket választjuk, az függ vérmérsékletünktől, személyiségünktől, a szocializációnktól, és persze, magától a konfliktustól is.

Legyen bármilyen a reakciónk, egy dolog biztos: a rendszeres összeütközések megkeserítik életünket. Elrontja mind társadalmi, mind érzelmi kapcsolatainkat, és az idő múlásával egyre nehezebbé megtalálni a kiutat a bajból. Ez okozza azután az állandósuló, hangos veszekedéseket, vagy egymás csendes, de permanens gyötrését a párkapcsolatban - és mindkettő súlyos magánéleti problémákat von maga után. Hasonló negatív eredményre vezetnek a tartós konfliktusok a szakmai életben is. Ha a főnök nem folytat párbeszédet a beosztottal, vagy az utóbbi nem meri felvetni felettesének, ami hosszú idő óta foglalkoztatja, vagy éppenséggel gyötri, ha a nézetkülönbségek nem tisztázódnak, ez bizony elbocsátáshoz, vagy épp a munkahellyel való szakításhoz is vezethet.

A kulcs: békés megegyezés és kompromisszum-készség

Persze egy konfliktus rendezését nem szabad elhamarkodni, hanem fokozatosan kell eljutni a megoldásig. A pszichológusok szerint az első lépésként végig kell gondolnunk, tulajdonképpen mit is szeretnénk, hogy mit várunk az ügy tisztázásától.

Azután pedig fel kell mérnünk, hogy mennyire fontos valóban az ügy azonnali tisztása. Ha csak a konfliktus tétje érdekel minket, mondjuk egy tartásdíj összege, vagy a szomszéd fájának kivágása, mely elveszi előlünk a kilátást, és hidegen hagy bennünket volt partnerünk vagy szomszédunk véleménye - nos, akkor a "győzelem" egyszerű elégedettséggel jár (hat), amennyiben nem szerzünk vele magunknak ellenségeket. Ám ez éppenséggel nem elképzelhetetlen...

Ugyanis ha minden áron való győzelem a fontos, az gyakran a teljes kudarc kockázatát veti fel. Az elvakultság megfoszt bennünket a legfontosabbaktól, a körültekintéstől, a megfontoltságtól, a higgadtságtól, és valószínű, hogy feldúlt érzelmeinkkel nem érünk célt... Ha például valamilyen nemrég vásárolt áruval nem vagyunk megelégedve, de azt az üzletben - különböző okokra hivatkozva - nem akarják kicserélni, nem biztos, hogy a perrel való fenyegetőzés eredményre vezet. Érdemesebb legelőször tisztában lenni (többek közt törvény adta) lehetőségeinkkel, aludni egyet a dologra, és igazunk tudatában, de már lehiggadva rendezni a dolgot...

Ha párkapcsolati vagy munkahelyi konfliktusról van szó, különösen célszerű békés megegyezésre törekedni, hogy ne mérgezzük meg kapcsolatunkat, és ne szerezzünk magunknak (további) ellenségeket. Jó tehát, ha van bennünk kompromisszum-készség. Meg lehet például egyezni a volt férjünkkel abban, hogy ha nem emelik a gyerek tartásdíját, járuljon hozzá az iskolakezdés költségeihez. Vagy a másik példával élve: kompromisszumos megoldás lehet, ha a szomszéd nem a fáját vágja ki a mi kedvünkért, hanem csak azt az ágat, amelyik zavarja a kilátást. Így egyik esetben sem növeltük az ellenségeskedést, sőt békés megegyezésre igyekeztünk jutni. Mindenképpen érdemes odafigyelni a másik fél érveire és igényeire is, és bölcs dolog reális engedményeket tenni, hiszen az ilyen fajta megoldás emberi kapcsolatainknak kedveznek. Természetesen az sem árt, ha vitapartnerünkben is van némi hajlam a kompromisszumra...

Párbeszéd, de naivitás nélkül...

Természetesen hozzátartozhat jellemünkhöz az is, hogy olykor haragot tartsunk, vagy hogy következetesen valamivel szemben foglaljunk állást. Ha azonban a konfliktusokat mindig azonos módon oldjuk meg, és ezek a megoldások nem töltenek el bennünket végül megelégedéssel, vagy ha úgy látjuk, a másik fél rendre sértetten "kerül ki" a vitából, érdemes átgondolni, helyesen cselekszünk -e. Agresszivitással reagálni, vagy rendszeresen elmenekülni a problémák elől - mindkettő azt jelenti, hogy képtelenek vagyunk a másik féllel kommunikálni. Tehát a "letaroló", vagy éppenséggel a menekülő magatartás helyett találjuk meg a párbeszéd útját - amelyhez nem kell közvetítő harmadik fél sem.

Azért vigyázat, naivnak sem szabad lenni! Fel kell mérnünk, mit nyerhetünk, és mit veszíthetünk, mérlegelnünk kell... Többet ér megszakítani egy rossz vagy ártalmas kapcsolatot, mint várni rá, hogy "békésen" megoldódjanak a problémák. Visszavonultan harcolni egy rosszindulatú személlyel szemben, aki semmilyen párbeszédre nem hajlandó - sokszor sajnos ez az egyetlen megoldás. De szerencsére ez az eseteknek csak kis hányadára vonatkozik.

A pszichológusok állítása szerint egy konfliktus megoldásakor a legfontosabb, ha a békére, és nem a győzelemre törekszünk - elsősorban dialógus útján.

A párbeszéd művészete

Helyes, ha keressük az együttműködést. De ne várjuk el, hogy a másik fél segítségünkre legyen ebben. Viszont törekedjünk arra, hogy pozitív energiát szabadítsunk fel. Ez esetben ugyanis az a fél, akivel párbeszédet próbálunk folytatni (akár a szakmai, akár a magánéletben), sokkal nagyobb mértékben mutat majd hajlandóságot arra, hogy változtasson a magatartásán. Ennek érdekében nem árt, ha megfogadunk néhány jó tanácsot.

• Ne rögtönözzünk!

Előre gondoljuk ki, és jól válasszuk meg a beszélgetés idejét és helyét.

• Fogadjuk el, ha nem értenek egyet velünk!

Próbáljuk meg a másik fél helyébe képzelni magunkat. Így majd sokkal könnyebben meg fogjuk érteni a konfliktus eredendő okát.

• "Hallgattassék meg a másik fél is!" avagy Figyeljünk a másikra, és hagyjuk beszélni!

Amikor a másik félnek megadjuk rá a lehetőséget, hogy bővebben kifejtse a véleményét, azalatt átfogalmazhatjuk a magunk számára az érveit, szándékait. Így sokkal világosabban látjuk az ő álláspontját, és könnyebben fogadjuk el, mintha csak kizárólag a saját érvelésünk kelepcéjében vergődnénk.

• Viselkedjünk megfelelően!

Beszélgetés közben nézzünk partnerünk szemébe, legyünk kellő távolságra tőle, és ne üljünk vele szemben keresztbe font karokkal. Ez utóbbi ugyanis - a pszichológusok szerint - a bizalmatlanság, a gyanakvás jele. Beszéljünk határozott hangon, de nyugodtan, udvariasan kifejtve véleményünket, és mondandónkban ne legyen nagy többségben a "te" vagy az "ön" az "én" helyett. Mondjuk inkább: "én nem értek egyet ezzel", semmint: "te igenis tévedsz"...

• Legyünk magabiztosak!

Ha határozottak, magabiztosak is vagyunk egy konfliktus rendezése során, mindenképpen kerüljük az agresszivitást. Amikor le akarjuk zárni a vitát, azt ne tegyük oly módon, ahogyan azt előzőleg nem szerettük volna. Magabiztosan bár, de törekedjünk arra a megoldásra, amelyiket korábban mindkét fél számára kielégítőnek véltünk.

[forrás: Galenus]