A baj ott kezdődik, ha mindkét fél azt állítja, hogy neki van igaza, s ennek megfelelően viselkedik. A "nekem van igazam" sokszor siketté, elvakulttá teszi az embert a másik álláspontjával, érvelésével, akár a másik emberrel szemben is, és máris áll a háború. A megoldás sokféle, minden egyes helyzetben más és más lehet – kinek-kinek magának kell azt megkeresnie, kimunkálnia.

Nagyon sok függ attól, hogy a vitázó embereknek milyen az egymáshoz való viszonyuk: egyenrangú kapcsolatban állnak a másikkal, illetve alá- vagy fölérendeltségben vannak-e vele. Sok helyzetben ez teljesen tiszta és egyértelmű – pl. a főnök fölötte áll a beosztottjának munkahelyi ügyekben –, más esetben a helyzet nem ilyen jól meghatározott. A BKV-ellenőr felette áll-e a (potyázó) utasnak? Az eladó a vásárlónak stb.? Nagyon sok vita rövidesen már nem is arról szól, amiről a szóváltás folyik, hanem arról, hogy "ki(nek) áll följebb".

Mi lehet a megoldás?

"Ide figyelj! Én úgy gondolom, hogy...", és elmondja, hogyan gondolja. Társa másképp szeretné, beszélgetnek, érvelnek, kérlelnek, a "de igen – de nem" csapdáját máris elkerülték. Lesz-e ebből megoldás? Nem tudom. De csak így lehet.

Egyenrangú kapcsolatban felmerülő viták elintézését csak ezen a módon tudom elképzelni. Ha nem így történik, akkor az már nem vita: veszekedés,

torzsalkodás, versengés, árulkodás – ha pl. a munkahelyen egyikük a főnökhöz fordul. Szerencsés, ha ezt együtt tudják megtenni, s a főnököt csakugyan elfogadják döntőbírónak.

Széles körben ismert az a gunyoros mondás, hogy a főnöknek mindig igaza van. Ha alaposabban végiggondoljuk, van ebben valami igazság is. Miért? Mert az övé a felelősség. Ha én, mint beosztott nem értek vele egyet, megpróbálhatom meggyőzni őt az érvelésemmel. Ha a főnök jó személyiségű, vagyis hajlik a szóra – reményem van a sikerre. Ha nem, akkor nem, de akkor másképp sem fog sikerülni – éppen, mert nem hajlítható, mert basáskodó. De a döntés felelőssége mindenképp az övé.

Amíg egy vita valóban vita, addig jó. Nagyon jó. A vitában értelmes mondatokká kell formálnunk olykor csapongó gondolatainkat. A vitában meg kell fogalmaznunk azt, amit lényegesnek tartunk, amivel a másikat meggyőzhetjük. A vitában szembesülhetünk érvelésünk esetleges gyöngeségeivel.

A vitában megismerhetjük a másik ember gondolatait, indítékait, törekvéseit, s meg kell találnunk azt a módszert, amivel hatással lehetünk rá.

A baj akkor kezdődik, amikor a vita veszekedéssé fajul, elmérgesedik. A mérges embert már indulatai vezérlik – és nem az esze. Márpedig nagyon erősen kell arra ügyelnünk, hogy ne veszítsük el az eszünket. Az indulat indulatot gerjeszt, s itt véget ér az értelem uralma. Lehetünk hangosabbak, erőszakosabbak, esetleg durvábbak, gorombábbak, mint a másik, így-úgy felül is kerekedhetünk – de a meggyőzésről immár le kell mondanunk.

Az ilyen rossz vita – inkább veszekedés – nagyon megterheli két ember kapcsolatát. Minél többször fordul elő, annál inkább, hisz mindkettejükben csak tüske marad. Mindkettejükben. Ha az elfajuló vita, a veszekedés igen gyakori, akkor ott nagyobb baj van, és – valószínű – már nem is arról van szó, amiről vitáznak, hanem kettejük viszonyáról. A megoldást is a viszony rendezésében kell megkeresni.

Az egyenrangú viszonyban lévő emberek – pl. barátok, házastársak – közötti vita már sokkal ki-egyensúlyozottabb kell(ene), hogy legyen, hiszen itt már nincs "hatalmi helyzet" – győzzön az igazság.

Győzzön az igazság! Csakhogy: mindig, minden vitában van biztos, egyetlen, megfellebbezhetetlen igazság?

Aligha. Néha igen, máskor nem.

Mindkét fél őszinte jóindulata esetén megvan az esély arra, hogy a nézeteltérés tisztázódjék, de még így sem biztos a dolog. Az egyik így emlékszik, a másik úgy. Az egyik így értette, a másik úgy. Látni kell, hogy a "de igen – de nem" vita nem vezet sehova, csak az indulatok fokozódásához.

dr. Füzéki Bálint
pszichiáter