A nők közül sokan bizalmas szálakat ápolnak édesanyjukkal, megosztják örömüket-bánatukat vele, tanácsokat kérnek tőle, míg mások szomorúan rideg kapcsolatot tartanak fenn. Az is gyakran előfordul, hogy az anya és kamasz vagy felnőtt lánya rendszeresen megbántják egymást - és ez mindkettőjük számára sok bánatot, lelkifurdalást okoz. Ugyanakkor ahhoz, hogy a felcseperedett lány magára találjon, el kell szakadnia addigi nőmodelljétől, és szükséges van a távolságtartásra vele. Ez a részéről gyakran ellenkezésben nyilvánul meg. Ha csak a legkisebb mértékben is veszélyezteti, vagy akadályozza az anya ezt az eltávolodási szándékot, általában megromlik a viszonya leányával.

Megtörténhet, hogy a lány messze költözik tőle, és ritkán hívja fel, akkor is csak kötelességből. De az is előfordulhat, hogy gyakran találkoznak, mégis nehezen tudják visszahozni a korábbi évek intim hangulatát. Mindkét esetben egyetlen megoldás kínálkozik: máshogy kell hozzáállniuk az idővel megváltozott kapcsolatukhoz, és másképp kell egymással kommunikálniuk. Az alábbiakban néhány olyan tanácsot adunk, amelyek segítenek az érzelemdús, “új" viszony kialakításában és a párbeszéd helyreállításában.

Fogadja el, hogy ön teszi meg az első lépéseket!

Az állandó vitatkozás idegölő tevékenység. Még rosszabb, ha egyik fél sem tudja - vagy akarja - megérteni a másikat. Ennek általában az a vége, hogy nem lesz mit mondaniuk egymás számára; a lánya jelenlétében az anya például szokásos otthoni teendőit végzi, vagy mereven nézi a televíziót, anélkül, hogy egyetlen szót is váltanának egymással. Amikor a kapcsolat eléri ezt a mélypontot, már egyik fél sem mer társalgást, még kevésbé “békülést" kezdeményezni. Ha ön is hasonló helyzetben van, és be akarja temetni az önt és az édesanyját elválasztó árkot, tudnia kell, hogyan tegye meg az első lépést felé. Közeledjen először ön, és mondja el mindazt, amit hosszú idő óta elmulasztott.

Ne érezze magát többé kislánynak!

Ha a kapcsolat megromlik, az anyák panaszkodnak, hálátlannak nevezik a leányukat, és általában olyan keserű megjegyzéseket tesznek neki, mint például: “nem voltál mindig ilyen!" vagy “nem törődsz már velem". És a lányban forr a düh, még ha nem is replikázik az anyjának. Hiszen ha úgy érzi, hogy őt még mindig kislánynak tekintik, mit is tudna válaszolni? Ha a lányok nem képesek rendbe tenni a dolgokat, ennek hátterében az állhat, hogy még mindig félnek a megtorlástól, vagy attól, hogy megsértik az anyjukat. Pedig annyi jel mutatja ennek az ellenkezőjét - itt az ideje nem félni a mamától, és felnőtt módjára rendezni a kapcsolatot!

Ne tétovázzon megmondani neki, hogy szereti!

Az ön édesanyja mindig az unokák felől érdeklődik a telefonban vagy személyesen, mire önnek kedve lenne megkérdezni tőle: “És én nem számítok? Pedig tudod-e, hogy nagyon szeretlek?" De ugye nem teszi meg? Majd pedig elgondolkodik azon, hogy mi lehet ennek a jelenségnek az oka. Egyik magyarázat: az ön mamájának esetleg lelkiismeret-furdalása van, mert korábban nem jutott elég ideje önre, és most be akarja pótolni azt az unokákon. Lehet az is, hogy nem merte önt babusgatni, kényeztetni nagylány-korában, mert félt, hogy azzal az ön felnőtté válását megzavarja. De most önön a sor, és miért ne mondhatná meg neki nyíltan, hogy Önnek is szüksége van a szeretetére.

Olykor “tegye helyre" még őt is!

“Miután elköltöztem otthonról, az első alkalommal, amikor anyám meglátogatott, számos csípős megjegyzést tett. Kritizálta az új lakásomat, annak berendezését, az akkori életvitelemet, mindent..." - emlékszik vissza a 28 éves Krisztina. - “Öt perc múlva azt mondtam neki: hagyd abba, egy idegennél nem viselkednél így. Hát akkor jó lenne, ha velem sem..." Amennyiben az ön anyukája is hasonlóképpen kritikus önnel szemben, állandóan uralkodni akar ön fölött, kérés nélkül “kötelező érvényű" tanácsaival látja el, akkor bizony udvariasan “tegye helyre" őt - ne hagyja, hogy semmibe vegye az ön véleményét és akaratát. A leghelyesebb, ha új szerepkört szán neki, és erről tájékoztatja is. Eszerint csak azt várja el tőle, amire ön valóban kíváncsi: mondjuk örülne, ha elmondaná önnek a legújabb receptjét, vagy azt, milyen jó könyvet olvasott legutóbb. Ha a mama hasznosnak érzi magát, előbb-utóbb elfogadja, hogy a leánykája már felnőtt...Persze, nem szabad “átesni a ló másik oldalára" sem - meg kell különböztetni a jótanácsot az akadékoskodástól, és figyelembe venni édesanyja életkorát, azt, hogy az ő tapasztalatai már nemigen bővülnek, és hogy nem mindig tud új, elgondolkodtató dolgokkal szolgálni az Ön számára. Legyen türelmes - hiszen Ő is az volt sok-sok éven keresztül...

Merjen hangot adni érzelmeinek!

Családon belül - furcsa módon - az emberek csak ritkán kockáztatják meg, hogy érzelmekről beszéljenek. A könnyezés vagy a kitörő öröm zavart kelthet, így általában a gyöngédség kifejeződése az arcra jobbról-balról adott puszira korlátozódik.

Azt azonban tudni kell, hogy a vágyak, óhajok, érzések kifejezése a titka az igazi jó viszonynak - családon belül és kívül egyaránt. Ezért helyes visszatérni a nem begyógyult érzelmi sebek gyógyítására, és nyugodtan tisztázni az esetleges tévedéseket, félreértéseket a lelki összetartozás jegyében. Ezt azonban nem szabad összetéveszteni a felhánytorgatással - a múltra tudni kell fátylat borítani. Sokszor ez a legcélszerűbb megoldás...

A megfelelő időben találkozzék a mamával!

Csak úgy el szokott “szaladni" hozzá, hogy kiöntse neki a szívét, elmondja neki, ami a lelkét nyomja, és rohan tovább? Megkönnyebbül ugyan, de távol áll az igazi párbeszédtől, meg se kérdezi tőle, hogy neki mi a problémája? Ez gyakran előfordul, de senki sem szereti bevallani, hogy gyakran így játszódnak le a találkozások anya és leánya között. Ennek aztán gyötrődés a vége: miért nincs jó kapcsolatom a mamával? És ezt tetézheti a meg nem értés, későbbi vádaskodás is.

Mindezt úgy orvosolhatja, ha jól előkészíti a vele való találkozást, a kellő időben és időtartammal eltervezve. Mindenekelőtt tisztázni kell a “játékszabályokat": nem csak egyikőjükről van szó, hanem mindkettőjük megváltozott életéről (miután ön elköltözött otthonról). Az sem tartható, ha “támadó és védekező játékká" fajul a találkozás. Az idő-tényező mellett az érzelmi oldalnak is fontos szerepet kell játszania egymás megértésében, a jó viszony kialakításában. Ön és mamája egyaránt fejezze ki, mit érez legbelül, és így sokkal könnyebben lehet harcolni az eltávolodás réme ellen.

Amikor a leány is anyává lesz, az újabb alkalmat ad a szülővel való addigi problémás viszony javítására. Közelebb kerülnek egymáshoz, és végképp eldől, hogy a “mama kislánya" nem tekinthető már gyermeknek. Az emlékek egyre élénkebben visszatérnek. Amikor az unoka járni kezd például, a nagymama rögtön úgy reagál a lányának: “a te korodban ilyenkor..." És ez erős összekötő kapocs. Nem szabad számon kérni ilyenkor, ami esetleg az ön gyerekkorából hiányzott, hanem támaszkodni kell az ő nagy élet- és gyermeknevelési tapasztalatára. Meglátja, ez is újra összehozza önöket...

3 kérdés a pszichológushoz

Hogyan lehet helyreállítani a megromlott szülő-gyermek kapcsolatot?

“Sokunknak meggyőződésünk, hogy szüleink soha nem hallgattak ránk, nem értettek meg minket... pedig szeretjük őket tiszta szívünkből. Mégis, emiatt megelégszünk azzal, ha felnőtt korunkban felületes, kötelességszerű kapcsolatot tartunk fenn velük. Ha könnyen visszahúzódunk, az annak is a jele, hogy félünk ez erős érzelmek kinyilvánításától. Pedig a szüleink vágynak rá, hogy ők is szerethessenek minket, és bátorításra van szükségük, hogy megnyithassák a szívüket felénk. Ezért tanácsos őszintén, de nem bűntudattal vagy számonkéréssel közeledni feléjük, és egy érzelmekben gazdag, jó viszonyt fenntartani velük."

Mit tegyünk, ha fájnak gyerekkori emlékeink?

Bármilyen is lehetett szüleink motivációja akkor, amikor szerintük helyesen, ugyanakkor viselkedtek velünk, jogunk van haragudni rájuk. A múltbéli “bűnök" megbocsátása viszont mindenképpen segít a családon belüli jó viszony helyreállításában. De csak akkor szabadítja fel a lelket az addigi nyomás alól, ha kölcsönös magyarázaton alapszik.

Kimutassuk-e, ha szenvedünk?

Igen, a lelki sérülések okozta szenvedést kifejezésre kell juttatni, és a kimutatott harag is segítheti a kapcsolatok javítását. Nem elég, ha szeretnek minket azok, akik a legközelebb állnak hozzánk, hanem az is szükséges, hogy megértsenek minket... és tudják, mivel okoztak szenvedést nekünk... De ha nagyon mélyek a már meglévő sebek, a lelki bántalmak megszüntetésére tanácsos előbb egy terapeutával konzultálni. Ezzel az esetleges agresszív magatartást is el lehet kerülni.

[forrás: Galenus]