Elég felütni a statisztikai évkönyveket, hogy megbizonyosodjunk felőle: ha nem is a regénybeli módon, pestisszerű világjárvány képében, de valóban terjed egy, a férfitársadalmat félelmetes méretekben ritkító veszedelem. A jelenség ráadásul nem újkeletű. Úgy másfél évtizeddel ezelőtt egy magyar szerzőt is tanulmányírásra ihletett, amit akkor, nőellenesnek ítélt felhangjai miatt – ne feszegessük most, hogy megérdemelten-e – sok támadás ért. A helyzet viszont nemhogy változatlan lenne, azóta egyre csak romlik. A férfinép valóban védelemre szorul, ám – a jelek szerint – nem elsősorban a gonosz természet, hanem a hagyományokban rögzült, ártalmas beidegződések miatt.

Életkor: örök hátrányban

Az esélyegyenlőtlenség a születéssel kezdődik. Hogy a fogamzáskor mi a helyzet, nehéz lenne megbecsülni. Az azonban jól ismert tény, hogy az újszülöttek nemek szerinti megoszlása nem fele-fele: megszületéskor a fiúk számbeli fölényben vannak. A természet így ellensúlyozza a veszteséget, ami abból fakad, hogy az öröklődő megbetegedések tetemes hányada vagy csak a fiúutódokat érinti, vagy pedig náluk súlyosabb formában jelentkezik. Az aránytalanság a kamasz- és ifjúkor táján nagyjából kiegyenlítődik. A fiúk fogyása – noha az örökletes hibák jelentősége addigra háttérbe szorul – mégsem áll meg. A születéskor várható élettartamuk a lányokénál rövidebb. A népességi statisztikák tanúsága szerint civilizáltságtól, gazdasági-politikai állapotoktól függetlenül, jó tíz évvel számíthatnak többre a leánygyermekek, s ez nem változik lényegesen, akár hosszú békeéveket, akár háborús időszakokat vesznek figyelembe. Ezek a tényezők legfeljebb a végső értékek nagyságát (az élettartam hosszát), de nem a két nem közötti különbséget módosítják.

Az orvostudomány és a közegészségügy fejlődésének s részben az ezzel járó élettartam meghosszabbodásának köszönhető, hogy a krónikus betegségek száma világszerte, ha nem is azonos mértékben, de számottevően emelkedik. Ám ez nemcsak az idős kort elérőkre érvényes, mint a szív-érrendszeri és daganatos megbetegedések vagy a cukorbaj. Miközben ezek is egyre fiatalabb korban lépnek fel, a civilizációs ártalmakat – környezetszennyezés, mozgásszegény életmód, stressz, túlzott gyógyszerfogyasztás stb. – teszik felelőssé azért, hogy az ifjabb korosztályokban szaporodnak a különféle krónikus légző-, emésztő-, mozgásszervi és allergiás bántalmak. A kórokok egyformán sújtják az emberiséget, mégis, az emelkedés a férfiaknál hamarabb kezdődik és szembetűnően meredekebb, mint a gyengébbnek titulált nemnél. Mélyreható elemzések ráadásul, valamennyi betegségcsoportban azt derítették ki, hogy a férfiaknál előrehaladottabb állapotban kerülnek felismerésre, a halálozás ezért náluk magasabb, és rövidebb kezelési idő után következik be.

Miben gyengélkedik a férfinem?

Elég végigjárni néhány rendelőintézetet, bekukkantani az orvosi rendelők váróhelyiségeibe és számbavenni, hogy mennyi a várakozók között a férfi és mennyi a nő. Kihagyva a hagyományosan –férfias– urológiát és baleseti sebészetet, ill. a nevéhez híven a másik nemre szakosodott nőgyógyászatot, jószerivel minden ajtóra ki lehetne írni: női szakasz. Bármelyik napszakra essék a látogatás, a sorukra várakozók többsége nő. Talán a fogászat közönsége némileg kiegyensúlyozottabb. Itt viszont az tűnik fel, hogy a férfiak túlnyomórészt fájós, bedagadt foggal, sürgősségi ellátásra jelentkeznek, míg a rendszeresen kezelésre járók inkább a nők közül kerülnek ki.

Mindebből akár arra is következtethetnénk, hogy a nők betegebbek, ez azonban mindenféle orvosi jelentésnek, statisztikának ellentmond. Arról van inkább szó, hogy a férfi imázsába, a képbe, amit a kifejezés: –erősebbik nem– is sugall, a betegség, az orvosi kezelés, az azzal járó elesettség, alkalmasint kiszolgáltatottság kevéssé illenek bele.

Az erő mindenek felett

Magatartáskutatók szerint az emberi társadalom néhány ezer éves története során a férfi-nő szereposztás egyre jobban eltávolodott a természet által megszabott eredeti, biológiai rendeltetésétől. A távolság mára a férfiaknál sokkal kifejezettebb, hiszen civilizációnkban a mérce a termelés, a teljesítmény, s ebben a rájuk háruló feladatok oroszlánrésze természetidegen, kizárólag társadalmi-gazdasági jellegű. A férfias értékvilágban a testi kondició, az egészség mintegy személytelenné válik: elsősorban a gazdasági teljesítmény, s a velejáró társadalmi pozíció meghatározó feltétele, legfeljebb még önmagáért való ékesség.

A férfi, aki az elvárásoknak meg kíván felelni, inkább igyekszik elleplezni az egészségén esett csorbát, semhogy kiteregetné, felvállalná, esetleg tartósan szembenézne vele. Virtus, a férfiasság netovábbja, ki bír tovább talpon maradni? Mintha a betegségekkel való küzdelem afféle bajvívás lenne; s még csak nem is az első vérig, de életre-halálra. A végkimenet értékelése is hasonló: diadalmas győzelem vagy a vereséggel járó megaláztatás. Ráadásul, a pszichológusok tapasztalata szerint a hagyományos férfiszereppel nehezen egyeztethető össze az együttműködési készség. S ez nem csupán az orvossal, de az önmaga megváltozott állapotával való kapcsolatra is érvényes.

A női nem ellenben, a gyermekszülésnél, -nevelésnél, a családban ráosztott feladatoknál fogva, sokat megőrzött természetes, biológiai kötelékéből. Ez tükröződik a nőiesnek tartott életvitelben, amelynek – messze a hiúságot meghaladó mértékben – szerves része a törődés önmagával is, a testi-lelki gondoskodás, a gyengédség. Csupa olyan készség, amelyekben az utódok, a családi fészek iránti ösztönös, természet adta felelősség fejeződik ki, a puszta anyagi javakkal való ellátás helyett vagy legalábbis azt megelőzően. Ebben a tükörben a betegség nem annyira kudarcként, mint a létbiztonságot fenyegető – ezért elkerülendő vagy mielőbb kiiktatandó – körülményként mutatkozik meg.

Míg az asszonyok általában már a kezdet kezdetén, az első betegségtünetek jelentkezésekor kezelésbe veszik magukat, vagy időben felkeresik az orvost, a férfiak fogcsikorgatva teszik tovább a dolgukat mindaddig, amíg csak le nem esnek a lábukról. S ha mégis orvoshoz fordulnak, amint kicsit jobban érzik magukat, hajlanak rá, hogy elhanyagolják, vagy felelőtlenül abbahagyják a gyógyszerszedést. A –lábon kihordott– betegséggel hencegni majdhogynem olyan jellemző férfias vonás, mint a mély hang vagy a szakáll, pedig igazán semmi közük nincs a nemi mirigyek tevékenységéhez.

Nem véletlen hát, hogy a nálunk semmivel sem kevésbé esendő férfinép, a nőknél tehetetlenebbnek bizonyult azzal a kihívással szemben, amit a leggyakoribb betegségek civilizálódása, vagyis mindinkább krónikussá, elhúzódóvá válása jelent. Az állatvilágból vett metaforával azt mondhatjuk, hogy ezeknek a gyógyításában a hősies öncsonkítások, a huszárvágásszerű beavatkozások helyett a félrevonulásnak, a –sebek nyalogatásának–: türelmet és kitartást, figyelmet és önmegtartóztatást igénylő megoldásoknak jut a főszerep.

Napjainkra egyre vészesebb méreteket ölt a túlélési versenyben az a lemaradás, amit hímnemű embertársaink az évezredes, mélyen rögzült társadalmi hagyományoknak köszönhetnek. A tendencia megfékezése nem ígérkezik egyszerűnek, mégsem reménytelen. Arra lenne szükség, hogy a nemek közti vetélkedést félretéve uralkodóvá váljon a mindkét nem életesélyeit javító egészséges közgondolkodás. Tény, hogy a munkaerőpiaci versenyfutás, de az egészségügy mai állapota sem igazán kedvez az ehhez olyannyira kívánatos preventív – a megelőzésre, korai felismerésre, gondozásra összpontosító – szemléletnek. Ám méginkább igaz az, hogy a páciensek – akár nők, akár férfiak – tevékeny, felelősségteljes közreműködése nélkül, még a rendelkezésre álló lehetőségek és bármiféle jövőbeli javító intézkedések is, kudarcra vannak ítélve. Le kellene számolni az idejétmúlt hiedelemmel, hogy tájékozottnak lenni és törődni az egészséggel – nem divathóbortként, de komolyan, felelősséggel; hogy orvoshoz fordulni, mielőtt ágynak esünk; netán egy betegséggel fegyelmezetten együtt élni, önámítás és a végsőkig való rejtegetés helyett: férfihoz (vele egyenrangú nőhöz?) méltatlan gyengeség bevallása lenne.

Dr. Gábor Zsuzsa