Amikor megnézünk egy EKG-t, a változatosan lefutó görbékben ne keressük magának a szívverésnek a közvetlen képét. A szívműködés kapcsán elektromos aktivitás lép föl, amely az egész testben elektromos erőteret létesít. Ezeket az erőtereket megfelelő érzékenységű feszültségregisztráló készülékkel a test felszínén elhelyezett elektródokkal mérni lehet. A feszültségváltozást regisztráló görbét elektrokardiogrammnak (EKG), a készüléket elektrokardiográfnak nevezzük. Az elektrokardiográfia alapját Einthoven vetette meg 1903-ban. Az azóta eltelt évtizedek alatt jelentős tapasztalati anyag gyűlt össze, hatalmas fejlődés következett be az alkalmazott műszerek terén és az EKG-görbék analízise a korszerű szívdiagnosztika nélkülözhetetlen eszköze lett.

Mint tudjuk, a normális ingerületi folyamat a sinuscsomóból indul ki és az egész szíven végigterjed. Ha állatkísérletben két elektródot helyezünk el a szíven úgy, hogy az egyik valamelyik kamraizomrost belsejébe nyúlik, a másik az izomrost felszínén van, minden systoléval szinkron ún. akciós potenciált lehet levezetni. Ha mindkét elektródot az izomrost(sejt) felszínén helyezzük el, a két elektródban keletkező monofázisos potenciálváltozás jellegzetes görbében összegződik. Ehhez hasonló görbét nyerünk, ha az egyik elektródot a szívkamra csúcsára, a másikat az alapjára tesszük, amely időbeli összefüggést mutat a sejtek belsejében regisztrált potenciálváltozással. Nem szorul külön magyarázatra az, hogy nagyon hasonló, a szívizomsejtekben lejátszódó elektromos potenciálváltozásokat tükröző görbéket kapunk, ha az elektródokat az emberi test felszínének különböző pontjain helyezzük el. A klasszikus EKG-vizsgálat során általában a két karra és az egyik lábszárra teszik a gondosan megnedvesített elektródokat. A különböző elvezetések között mért potenciálkülönbségek eltérnek egymástól és módot adnak arra, hogy a szívben bekövetkező elektromos jelenségeket különböző helyzetből tanulmányozzák. Pontosabb képet kap a szív állapotáról a vizsgáló orvos, ha a mellkas különböző pontjaira akár 12 elektródot rögzít ugyanilyen célból.

Mit jelentenek az EKG-görbe egyes kilengései? Egy normális EKG-görbe esetén az elektrokardiogrammon maximumok és minimumok jelentkeznek, amelyeket hullámoknak vagy kilengéseknek neveznek. Az egyes hullámok jelölése betűkkel (P, Q, R, S, T) történik. Ezen hullámok nagysága mV-ban leolvasható potenciálkülönbséget jelent, az időbeli lefutásuk pedig msec-ban mérhető.

A P hullám közvetlenül megelőzi a pitvar összehúzódását, vagyis a sinuscsomóból a pitvarizomzatra terjedő ingerületnek felel meg.

A P-Q intervallum idejére esik az atrioventricularis vezetési rendszer aktiválódása, ami azonban túl kicsi ahhoz, hogy az EKG-n kimutatható változást okozzon. A következő kilengés, az ún. QRS-komplexus akkor következik be, amikor a kamra munkaizomzatának aktiválódása megkezdődött.

Az ST-szakasz alatt a kamraizomzat depolarizált állapotban van.

Más elvezetésekben természetesen eltérően alakul az EKG-görbe, hiszen az elektródok elhelyezése döntően befolyásolja az észlelt erőtérváltozást.

A szív állapotában, működésében, vérellátásában bekövetkező minden változás – természetesen – azonnal befolyásolja a szív elektromos jelenségeit, amit az EKG-n észlelni lehet.

Kórházban vizsgált, ápolt betegeknél gyakran 24 órán át vagy még hosszabb időn keresztül folyamatosan regisztrálják és számítógépben tárolják az EKG-t. Ezt Holter-monitorozásnak nevezik. Az intenzív osztályon fekvő beteg EKG-ellenőrzése is folyamatosan történik.

Dr. Mányai Sándor