Amikor megnézünk egy EKG-t, a változatosan lefutó görbékben ne keressük magának a szívverésnek a közvetlen képét. A szívm?ködés kapcsán elektromos aktivitás lép föl, amely az egész testben elektromos er?teret létesít. Ezeket az er?tereket megfelel? érzékenység? feszültségregisztráló készülékkel a test felszínén elhelyezett elektródokkal mérni lehet. A feszültségváltozást regisztráló görbét elektrokardiogrammnak (EKG), a készüléket elektrokardiográfnak nevezzük. Az elektrokardiográfia alapját Einthoven vetette meg 1903-ban. Az azóta eltelt évtizedek alatt jelent?s tapasztalati anyag gy?lt össze, hatalmas fejl?dés következett be az alkalmazott m?szerek terén és az EKG-görbék analízise a korszer? szívdiagnosztika nélkülözhetetlen eszköze lett.

 

Mint tudjuk, a normális ingerületi folyamat a sinuscsomóból indul ki és az egész szíven végigterjed. Ha állatkísérletben két elektródot helyezünk el a szíven úgy, hogy az egyik valamelyik kamraizomrost belsejébe nyúlik, a másik az izomrost felszínén van, minden systoléval szinkron ún. akciós potenciált lehet levezetni. Ha mindkét elektródot az izomrost(sejt) felszínén helyezzük el, a két elektródban keletkez? monofázisos potenciálváltozás jellegzetes görbében összegz?dik. Ehhez hasonló görbét nyerünk, ha az egyik elektródot a szívkamra csúcsára, a másikat az alapjára tesszük, amely id?beli összefüggést mutat a sejtek belsejében regisztrált potenciálváltozással. Nem szorul külön magyarázatra az, hogy nagyon hasonló, a szívizomsejtekben lejátszódó elektromos potenciálváltozásokat tükröz? görbéket kapunk, ha az elektródokat az emberi test felszínének különböz? pontjain helyezzük el. A klasszikus EKG-vizsgálat során általában a két karra és az egyik lábszárra teszik a gondosan megnedvesített elektródokat. A különböz? elvezetések között mért potenciálkülönbségek eltérnek egymástól és módot adnak arra, hogy a szívben bekövetkez? elektromos jelenségeket különböz? helyzetb?l tanulmányozzák. Pontosabb képet kap a szív állapotáról a vizsgáló orvos, ha a mellkas különböz? pontjaira akár 12 elektródot rögzít ugyanilyen célból.

Mit jelentenek az EKG-görbe egyes kilengései? Egy normális EKG-görbe esetén az elektrokardiogrammon maximumok és minimumok jelentkeznek, amelyeket hullámoknak vagy kilengéseknek neveznek. Az egyes hullámok jelölése bet?kkel (P, Q, R, S, T) történik. Ezen hullámok nagysága mV-ban leolvasható potenciálkülönbséget jelent, az id?beli lefutásuk pedig msec-ban mérhet?.

A P hullám közvetlenül megel?zi a pitvar összehúzódását, vagyis a sinuscsomóból a pitvarizomzatra terjed? ingerületnek felel meg.

A P-Q intervallum idejére esik az atrioventricularis vezetési rendszer aktiválódása, ami azonban túl kicsi ahhoz, hogy az EKG-n kimutatható változást okozzon. A következ? kilengés, az ún. QRS-komplexus akkor következik be, amikor a kamra munkaizomzatának aktiválódása megkezd?dött.

Az ST-szakasz alatt a kamraizomzat depolarizált állapotban van.

Más elvezetésekben természetesen eltér?en alakul az EKG-görbe, hiszen az elektródok elhelyezése dönt?en befolyásolja az észlelt er?térváltozást.

A szív állapotában, m?ködésében, vérellátásában bekövetkez? minden változás – természetesen – azonnal befolyásolja a szív elektromos jelenségeit, amit az EKG-n észlelni lehet.

Kórházban vizsgált, ápolt betegeknél gyakran 24 órán át vagy még hosszabb id?n keresztül folyamatosan regisztrálják és számítógépben tárolják az EKG-t. Ezt Holter-monitorozásnak nevezik. Az intenzív osztályon fekv? beteg EKG-ellen?rzése is folyamatosan történik.

Dr. Mányai Sándor