A „tudás hatalom” egy nehézsúlyú közhely, hiszen természetesnek vesszük, hogy az. A tudás az érvényesülés, a társadalmi előrelépés egyik alapvető eszköze, mert jobb munkahelyet, magasabb fizetést, nagyobb megbecsülést jelent, és egyúttal mások befolyásolásának nagyobb esélyét is. A tudás egyfajta tőke, ami kapcsolatokra, hatalomra és pénzre váltható. Ugyanakkor sokszor épp akadálya az egyéni sikernek.
A tudás pszichológiai/szociálpszichológiai fogalma eltér a klasszikus filozófiai, ismeretelméleti megközelítéstől. A tudás itt nem csupán tények, illetve a tényekre vonatkozó információk valamilyen halmazát jelenti, hanem azt a közösen létrehozott és működtetett megértést is, amellyel az ember a körülötte lévő világot értelmezi. És amely irányítja a viselkedését társas helyzetekben. Egyszerűen szólva a tudás nemcsak információk, adatok birtoklása, hanem az a folyamat is, amely során ezeket az információkat összegyűjtjük, rendszerezzük, és aztán nem félünk használni őket.
Mert a tudás a különböző helyzetek elemzésére, a szabályok megértésére és mások viselkedésének értelmezésére irányuló képesség. Így aztán egy része közvetlenül nehezen átadható, hiszen jellemzően „többet tudunk, mint amit el tudunk mondani”. (ezért kezdődik a legtöbb tanulás utánzással, mikor még nem tudjuk pontosan, hogy mit miért csinálunk, de azt már látjuk, hogyan kellene csinálni.)
A tudás mint tőke
A tudás, amikor tudjuk a mit és a hogyant, egyfajta tőkeként is működik közösségi-társadalmi szinten, abban az értelemben, hogy az információ és a képzettség, a valamihez értés jobb társadalmi pozíciók, gazdasági előnyök és a hatalom forrásává válik. A tudás ebben a megközelítésben nem egyszerűen elvont ismeretanyag, hanem jól szervezett erőforrás, amely növeli birtokosa esélyeit az előrejutásra.
Ezért tőke, pont, mint az arany, a pénz, a ház, a föld, a hírnév vagy a vonzerő, melyek révén jobb helyzetbe kerülhetünk.
Pierre Bourdieu, néhai francia szociológus szerint ez a tőke lehet elsősorban egy belső állapot, vagyis az egyénbe beépült tudás, készségek és műveltségi elemek összessége, de lehet intézményesült formája is, mint az oklevelek, diplomák, bizonyítványok, amelyek igazolják a tudás meglétét. És amelyek már közvetlenül átválthatók jobb munkára, magasabb fizetésre. (És a tudástőkének lehet egy harmadik, tárgyiasult állapota is, amikor különféle könyvek, eszközök, műtárgyak birtoklása utal a tudásra, elsősorban egyfajta műveltségre.)
Alapesetben tehát a tudás átváltható másfajta tőkékre, pénzre, befolyásra, ismeretségekre, megbecsültségre, de ez korántsem megy automatikusan. Mert a környezet nem mindig kezeli értékén az egyén tudását, felkészültségét, többféle ok miatt sem.
Van, amikor a tudás nem számít?
Ha a tudás nem tud tőkeként működni, az azt jelenti, hogy nem váltható át társadalmi előnyökre (státusz, jövedelem, hatalom, elismertség), csak megmarad önmagáért valónak, ami pozitív lehet az egyén számára, de nem értékeli a környezet.
- Ilyen eset lehet, amikor a tudás nem illeszkedik az intézményi elvárásokhoz, azaz nem igazolható mondjuk diplomával, valamiféle iskolai végzettséggel. (Attól, mert valaki például eredményesen gyógyít beteg lovakat, nem fogják állatorvosként alkalmazni, ha nincs róla papírja.)
- A második akadályozó tényező az lehet, ha a tudás nem piacképes, mondjuk egy iparvárosban vagy egy aprófalvas térségben néha nehezen váltható jó állásra egy művészettörténész végzettség.
- De gyakran az is problémás, ha a tudáshoz nem kapcsolódik néhány más tényező. egy zárt, elit szakma világába sokszor csak a megfelelő kapcsolati és kulturális háttér mozgósításával lehet belépni. Azaz nem elég érteni a szakmához, tudni kell „késsel-villával enni”, és akár megfelelő pártfogókat is találni. (Hagyományosan ilyenek voltak a „hivatásrendi” pályák, mint a katonatiszti, a jogászi vagy épp az orvosi.)
- És néha még ez sem elég. Ha a környezet nem ismeri el, fenyegetésként értékeli, vagy nem is érti az ember tudását, abból nem lesz szimbolikus tőke. (Ennek tipikus esete, amikor valakit épp a magas végzettsége miatt nem vesznek fel egy munkára, mert a jelenlegi főnök eleve konkurenciát lát benne, mert könnyen a helyébe léphet majd.) És bizonyos közösségekben a túlzott tudás egyszerűen normaszegésnek, árulásnak vagy a csoportból való „kilógásnak” számíthat. (Mint Umberto Eco A rózsa neve című regényében, ahol a középkori szerzetesek az életükkel játszanak, ha bizonyos könyveket olvasni mernek.)
- És végül ott van az az eset, amikor az egyén fel sem ismeri, milyen terjedelmű és mélységű tudással rendelkezik, így nem is képes a valódi képességeinek megfelelően működni. Indokolatlanul magabiztos lesz, vagy épp ellenkezőleg, túlontúl bizonytalan. és ez már inkább egyéni hiba, nem a társas viszonyok következménye.
A tudatlanok bátorsága
David Dunning és Justin Kruger szociálpszichológusok 1999-ben írták le azt a kognitív torzítást, amit a „tudatlanok bátorságaként” is emlegetnek. Ennek lényege, hogy a csekély tudással rendelkező személyek gyakran hajlamosak jelentősen túlbecsülni saját kompetenciájukat. Többek között azért, mert nem tudnak eleget ahhoz, hogy tudják, nem tudnak eleget – így erősíti meg önmagát a nem kielégítő tudás.
Mint annál az autószerelőnél, aki magabiztosan áll neki minden hibának, hisz papírja van róla, hogy ért az autókhoz, de saját hiányosságai miatt nemcsak a konkrét hibát nem ismeri fel, de nem is tud arról, hogy létezhet ilyen hiba.
És mivel a bátor tudatlanokból hiányzik egy-egy téma alapos ismerete, képtelenek felismerni a mások hozzáértését is a saját hibáik mellett.
A Dunning–Kruger-hatás nem az intelligencia hiányáról, egyfajta „butaságról” szól, hanem egy jól behatárolható területen jelentkező önértékelési hibáról, amely ellen a legfőbb ellenszer a folyamatos tanulás és a külső visszajelzések figyelése.
Egy érdekes párhuzamként pedig a szakértők is gyakran alulértékelik magukat, feltételezve, hogy ami nekik könnyű és nyilvánvaló, az másoknak is az lehet, vagyis nem nagy dolog, ha orvosként felismer egy betegséget, vagy programozóként egy számára nyilvánvaló kódolási hibát. (Ezt egészítheti ki aztán az úgynevezett imposztor-szindróma, amikor a valódi szakértők, látva a terület összetettségét, gyakran kételkednek saját tudásukban. Egész egyszerűen ők tudják azt is, hogy mennyi mindent nem tudnak.)
A Dunning–Kruger-hatás kulcsfontosságú elemei közé tartoznak a következők:
Tudatlanság és önhittség
A hozzá nem értők nem ismerik fel saját inkompetenciájukat, ami magabiztos fellépést eredményez. Azaz nem egyszerűen eljátsszák a hozzáértőt, de ezt el is hiszik magukról.
A „tudatlanság hegye” („Mount Stupid”)
A fogalom a tanulási folyamat egy sajátos ívét írja le, mikor annak elején, kevés tudással az egyén magabiztossága gyorsan a maximumra nő, majd ahogy nő a tudás, egyre inkább zuhanni kezd. Mert minél nagyobb egy ország, annál hosszabb a közös határa az idegenekkel, minél nagyobb az elsajátított tudás, annál nagyobb felületen érintkezik a nem ismert tartománnyal.
Az önreflexió hiánya
Az alacsony tudásúak/képességűek nem képesek objektíven értékelni a saját teljesítményüket, részben a metakogníció hiánya miatt. Azaz nem képesek a saját gondolkodási folyamataikra kívülről tekinteni, így – ahogy már említettük – nem tudják felmérni, hogy mennyi mindent nem tudnak.
Két példa a magabiztos nemtudásra
David Dunning egy igazán kétbalkezes bankrabló, az amerikai McArthur Wheeler példájával szemléltette az általuk leírt kognitív hibát. Az illető abból indult ki, hogy valahol azt olvasta, a citromlé láthatatlanná tesz. Nem volt elég művelt, avagy tájékozott ahhoz, hogy felismerje, mekkora ostobaság ez az állítás (amit lehet, hogy valaki csak viccnek szánt), így aztán bekente citromlével az arcát, és tettestársával kirabolt két pittsburghi bankot. És közben egy pillanatig sem gondolta, hogy lebukhat, még integetett is a biztonsági kameráknak. Természetesen ő volt a legjobban meglepve, mikor hamarosan letartóztatták, illetve a rendőrök, akik komolyan arra gyanakodtak, hogy Wheeler mentálisan beteg. Pedig, ahogy azt a szakértők megállapították, nem volt az, csak elképesztően buta, túltengő önbizalommal.
Otto English (valójában Andrew Scott író és újságíró) egy könyvében a brexitet, azaz a britek európai unióból való kilépését, pontosabban az ahhoz vezető népszavazást is vizsgálja a Dunning–Kruger-hatás szempontjából. Arra jut, hogy „az EU-referendum előtt mindkét oldal szavazói azt mondták, értik a Nagy-Britannia és az Európai Unió közötti bonyolult kapcsolatot, miközben még a legtöbb szakember sem értette.” És hogy a közvélemény mennyire nem, az akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az Egyesült Királyság négy éven keresztül próbált kilépni az Unióból anélkül, hogy tartósan romba döntené saját gazdaságát.
A végső szakítás, azaz 2021 januárja után a közösségi médiát ellepték a bejegyzések, amikben csalódott britek számoltak be arról, hogy hiba volt támogatniuk a kilépést, és nem voltak tisztában a következményekkel. Miközben előzetesen mindenki pontosan tudni vélte, mivel jár majd az egész. Egy időre ők is a sok millió uniós szakértő országa lettek, természetesen a szintén milliónyi futballedző mellett.
Összegezve
A tudás nem mindig hatalom, de a nemtudás sokkal biztosabban nem az. Hiszen a hatalom annak a képessége vagy lehetősége, hogy a saját akaratunkat másokon is érvényesítsük, akár az ő akaratukkal szemben is. És ha ezt nem erőszakkal akarjuk elérni, akkor a tudás a másik biztos pont, melyre támaszkodhatunk.
Azok a példák, amelyek arról szólnak, hogy gyakran az agresszív, törtető ostobák kerülnek hatalmi pozíciókba, csak azt mutatják meg, hogy a tudás hiányában kell erőszakosnak lennie annak, aki befolyást akar szerezni mások felett. Mert rendszerint a tudás az, ami erre kézenfekvőbb lehetőséget kínál. Önmagában még nem hatalom, de az érvényesülés talán legfontosabb esélye.
Bácsván László
szociológus
A cikk a Patika Magazinban jelent meg.
Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!