Mindenszentek és halottak napján mindannyian kicsit elcsendesedtünk, és a temetők gyertyafényében a szeretteinkre emlékeztünk. Van azonban egy hely, ahol az elmúlás nemcsak az évnek ezen a napján, hanem a mindennapokban is jelen van – ez a kórházi osztály.
Bényi Szilviával, a Kiskunhalasi Semmelweis Kórház Belgyógyászati Osztályának vezető ápolójával beszélgettünk arról, hogyan lehet szakemberként és legfőképpen emberként szembenézni a halállal, és hogyan lehet megőrizni a méltóságot a legnehezebb pillanatokban is.
– Nővérként nap mint nap látja az élet végét. Emberként nem nehéz ezzel a tudattal hazamenni vagy este elaludni?
– 30 éve dolgozom kórházban belgyógyászati osztályon. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem visel meg, de gyakran olyan betegek kerülnek hozzánk, akiknek megváltás az „elmenetel”. Kollégáimmal szinte az első pillanattól kinyomozzuk, kik a hozzátartozók és igyekszünk a kompetenciánkon belül felkészíteni a családot a rájuk váró nehézségekre.
Ez a harminc évnyi tapasztalat és a családok korai bevonása mutatja meg, hogy az ápolói hivatás messze túlmutat a gyógyszerek beadásán; itt a lélek támogatása is a mindennapi munka része. A beteg békés elengedésének a segítése és a hozzátartozók kezének fogása adja meg azt a belső megnyugvást, amellyel egy-egy nehéz nap után végül mégis le lehet hajtani a fejet.
– Halottak napján mindenki a temetőbe jár emlékezni. Hogyan lehet itt bent, a kórházi ágyak mellett széppé és méltóságteljessé tenni valakinek az utolsó perceit?
– Sajnos az osztály struktúrája nem teszi lehetővé, hogy az életvégi ellátást egyszemélyes kórteremben végezzük meghitt körülmények között. Viszont, ha látjuk egy páciensen, hogy közeledik a vég, szólunk a hozzátartozóknak, ha tudnak, jöjjenek be akár látogatási időn kívül. Azt tapasztaljuk, hogy érzik a családtagok, amit lehetett, megtettünk a betegért. Ezenkívül a különböző vallási felekezetekkel is jó kapcsolatot ápolunk, így kérésre be tudjuk hívni őket egy imára. Ezzel még meghittebbé tudjuk tenni az utolsó órákat-perceket.
Bár a rideg kórházi falak és a közös kórtermek határai gyakran fizikai korlátokat szabnak, az ápolók empátiája és a rugalmas látogatás lehetősége mégis képes otthonos melegséget csempészni a legnehezebb pillanatokba. A szeretteik közelsége és a hit megnyugtató ereje így válik a búcsúzás szent terévé, ahol az elmúlás nem a magányról, hanem a méltóságteljes elengedésről szól.
– Szakmailag mindent megtesznek a betegekért, de van, amikor a tudomány már tehetetlen. Hogyan lehet ilyenkor elfogadni a vereséget, és egyszerűen „csak” emberként ott lenni a beteg mellett, fogni a kezét?
– Nehéz szétválasztani a szakmai feladatokat, de azon túl talán a csend, az elcsendesedés a legfontosabb.
Ebben a mély, szavakon túli csendben születik meg az az őszinte jelenlét, amely a legnehezebb pillanatokban is biztonságot és méltóságot nyújt a távozónak. Mindenszentek ünnepén különösen fontos emlékeznünk arra, hogy amikor a gyógyítás lehetőségei véget érnek, az emberi szeretet és az együttérzés ereje még mindig utat mutathat.
Zárszó: Miközben november elsején meggyújtjuk az emlékezés lángjait, Bényi Szilvia szavai arra emlékeztetnek minket, hogy a halál árnyékában is a szeretet és az emberség a legnagyobb megtartó erő. A belgyógyászati osztály mindennapi küzdelmei és csendes elengedései megmutatják: az életet nemcsak az hirdeti, aki meggyógyul, hanem az a gondoskodás is, amely a végső percig elkísér.
Berki Andrea
rovatvezető
A cikk a Patika Magazinban jelent meg.
Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!