Az Odüsszeiával a legtöbb embernek ellentmondásos a viszonya. Mert egyfelől nagyívű történet, alapvető elemekből építkező mese, másfelől meg sokaknak traumatikus élmény. Mert a középiskolában időrendben tanítják az irodalmat, és az Íliász meg az Odüsszeia bár fontos világirodalmi darabok, de mikor tizennégy-tizenöt évesen jönnek szembe az emberrel (hiába fantasztikus Devecseri Gábor fordítása), egy érthetetlen szöveghalmaznak tűnnek, amelyeknek stílusa és nyelvezete nagyon messze áll attól, ahogy a mindennapokban beszélünk.
Ezért egyáltalán nem ördögtől való ezeket megfilmesíteni. Peter Brook angol rendező is meg tudta mutatni (bő negyven éve már) a nyugatiaknak India nagy eposzát, a Mahábháratát, amit közülünk azért kevesen olvasnának el eredeti formájában.
Christopher Nolan író-rendező az Odüsszeiával szintén nagy fába vágta a fejszéjét, de összehozott egy teljesen nézhető filmet, amely közel háromórás terjedelme ellenére is végig leköti a nézőt, és valóban beszippantja a történet.
Homérosz (az egyik Homérosz, mert ezen a néven valószínűleg minimum ketten is alkottak, nem is azonos időben) eposzának története több részletben is beépült a nyugati kultúrába, amely a görög-római korban találja meg saját gyökereit.
Van ugye a trójai háború, arról leginkább az Íliász szól, és van Odüsszeusz, a görög Ithaka királyának hosszú és viszontagságos útja hazafelé, a háború után. Odüsszeusz ötlete volt a trójai faló, mellyel harcosai bejutottak Trója falai mögé, aztán kiszabadították a szép Helénát, Menelaosz király elrabolt feleségét. A siker után hazaindultak, Menelaosz és testvére, Agamemnón épségben hazatértek, Odüsszeusz viszont évekre eltűnt. Ő a hosszabb úton ment, és közben embereivel szörnyekkel, óriásokkal, félistenekkel viaskodott, katonáit egy ponton disznókká változtatta Kirké, a boszorkány, de aztán ez is elmúlt.
Ha nem királyok, csatamezők, nagy csaták, nimfák és haragvó istenek lennének a görög eposzokban, lehetnének olyanok, mint mondjuk Jancsi és Juliska vagy Piroska és a farkas. (Eredetileg azokat a horrorokat sem gyerekmesének szánták a Grimm-testvérek…)
Nolan filmjének legnagyobb előnye, és egyben korlátja az, amit talán Gyűrűk Ura-effektusnak nevezhetünk. A Tolkien regényéből készült filmtrilógia egy határozott stílust és képi világot hozott a fantasy műfajába, amitől azóta sem nagyon mernek eltérni a filmesek. Így az Odüsszeia alkotói sem. Vadregényes tájak, izzadt-szőrös harcosok, hősies pózok, no meg sztárok halomban. Matt Damon kifejezetten jó meggyötört Odüsszeuszként, Anne Hathaway meg hitelesen aggódik érte, mint a felesége, Pénelopé, de fel sem lehet sorolni a sok híres színészt, akiket akár epizódszerepekre is sikerült rávennie a rendezőnek. Viszont ez igazából nem Homérosz Odüsszeiája, hanem Nolané.
De hát Shakespeare klasszikusait is „lefordítják” időnként az angol iskolásoknak, mert az Erzsébet-kori angol már nagyon idegenül hangzik nekik. A filmes feldolgozások meg persze elvesznek valamit az irodalmi alapanyagból, de ha hozzá is tudnak tenni (elsősorban élményszerűségükkel), akkor azzal nincs nagy gond. Az élet történetekből épül, és ezeket a nagy eposzokat, nagy történeteket érdemes közel hozni a ma emberéhez. Fantasy és akciófilm persze, de ezeket ma jobban értjük.
(UIP–Duna Film)
Bácsván László
szociológus