Emlékszik még, amikor Ön, még kisgyerekként a szeptemberi iskolakezdést megtapasztalta? Esetleg emlékszik-e arra a nyárra, amikor az első osztályba készülődött? Emlékszik az izgalomra, az izgatottságra, a lelkesedésre, hogy végre-végre „iskolás” lesz?
A szeptember érkeztével tanúi lehetünk annak, ahogy a kisgyerekek iskolába készülődnek. Lehet, hogy a bevásárlóközpontban látjuk, ahogy szülők és kisgyerekek tanszereket vásárolnak, esetleg mi magunk is szülőként menedzseljük, vagy nagyszülőként kísérjük végig ezt az eseményt. A mai napig sok gyerek izgatottan, már-már lázasan várja, hogy végre ő is iskolás legyen, és tanulhasson. Sok kisebb gyerek, akinek már van idősebb, iskoláskorú testvére, az óvodás évek alatt „iskolásat” játszik a nagytesóval: izgatottan játszanak el egy tanórát, és olvasni tanulnak „játékból”. Emlékszik még erre az érzésre, hogy ennyire kíváncsi a világra, és alig várja, hogy egyre több tudást szívjon magába?
Gyerekekkel (is) foglalkozó pszichológusként azt látom, hogy van, ami nem változik: ahogy én is, és az én szüleim is kalimpáló szívvel vártuk az iskolát, a „mai gyerekek” között is sokan így vannak ezzel. számomra ez az egyik élő bizonyítéka annak, hogy tanulni, a világot megismerni alapvető emberi szükséglet. Ez a természetes. Úgy születünk, hogy a külső világ minden cseppjét magunkba szívjuk, így hónapok, évek alatt rohamos fejlődésen megyünk keresztül. És ez (jó esetben) töretlenül tart az iskoláskorig, amikor is végre „intézményesített módon” megismerhetjük a világot. És mégis, az oktatásban töltött évek során valahogy ez a belülről fakadó kíváncsiság, tanulni vágyás megcsappan a gyerekekben. Sokat lehetne arról írni, hogy hogyan lehetne máshogy oktatni, megőrizve a tudásvágyunkat, ám most másra szeretnék koncentrálni. A felnőttek kíváncsiságára, vagy annak hiányára, és tanulni vágyására. Ön például mikor érezte utoljára azt, hogy nagyon kíváncsi valamire, ezért utánajár, pusztán azért, hogy kielégítse a tudásvágyát? Mikor érezte azt utoljára, hogy valamivel azért foglalkozik (például azért olvas el egy könyvet), mert az Önt foglalkoztatja, kíváncsivá teszi, és nem azért, mert „hasznos”, „illik tudni, ismerni”, „kötelező, kell”? Azaz ön mennyire ápolja a kíváncsiságát? Pszichológusként úgy látom, hogy a kíváncsiság fenntartása a lelki egészségünk szempontjából egy nagyon lényeges szokás lehet. A kíváncsiság és a lelki egészség kapcsolatával először a tudatos jelenlét, azaz a mindfulness gyakorlatával barátkozva találkoztam. A tudatos jelenlét célja, hogy jobban meg tudjuk élni a jelen pillanatot, például úgy, hogy ítélkezés helyett kíváncsisággal fordulunk a jelen pillanat (belső és külső) tapasztalataihoz, eseményeihez. Hogy néz ki ez a gyakorlatban? Például úgy, hogy tegyük fel, reggel lekésem a buszt (ismét), és emiatt bosszús vagyok, ezért magamban fortyogva elkezdem önmagamat, és/vagy a buszvezetőt korholni. Ha észrevettem, hogy éppen ez történik bennem, hogy magam és mások felett ítélkezem, és még a stresszszintem is jó magas lett, megpróbálhatok egy kicsit tudatosan a jelenben lenni, és kíváncsian tekinteni erre a helyzetre.
Mi történik bennem éppen? Milyen gondolatok, érzések vannak bennem? lehet, hogy észreveszem az ítélkező gondolataimat („Hihetetlen, hogy soha nem érek el egy buszt! Mennyire rosszul szervezem az időmet!”), de erre a gondolatra már egy kicsit távolabbról tudok rátekinteni, talán gondolatként tudom kezelni azt, nem pedig valóságként egybeforrva vele, mint az előbb. A kíváncsiság gyakorlása sokaknak segít abban, hogy stresszes, nehéz életesemények során jobban együtt tudjanak élni a negatív érzéseikkel, könnyebben tudják azokat kezelni (például nem dühből reagálni).
Valóban számos tudományos kutatás alapján úgy tűnik, hogy az állandó kíváncsiság együtt jár a lelki jólléttel, az élettel való elégedettséggel, és segítheti az érzelmileg nehéz helyzetek kezelését és támogathatja a mentális ellenállóképességet.
Mit tehetünk azért, hogy ápolni tudjuk a kíváncsiságunkat? Van, akinek eleve kicsit könnyebben megy, hogy kíváncsi legyen, és valahogy az iskolás évek rossz tapasztalatai ellenére is jobban meg tudta őrizni rácsodálkozását a világra. Bárhogy is vagyunk ezzel jelenleg, az biztos, hogy a kíváncsiság fejleszthető, vagy inkább úgy mondom: biztos vagyok benne, hogy az a természetes, belülről fakadó gyermeki kíváncsiság leporolható, felidézhető, még felnőttkorban is. Íme pár gondolatfakasztó ötlet a kíváncsiság felébresztésére:
- Gondolja át, hogy gyermekkorában mi érdekelte Önt, mivel tudott akár órákat is eltölteni? A csillagok vizsgálásával, esetleg a hangyaboly nézegetésével? Hogy áll most ezekkel a tevékenységekkel?
- Töltsön időt óvodás-, kisiskoláskorú gyerekekkel, és hallgassa meg a kérdéseiket! sőt, próbáljon ezekre válaszolni! ilyenkor derülhet fény arra, hogy valójában nem is tudjuk felnőttként, hogy hogyan működik a villamos, az internet és az okostelefon. A kisgyerekek „miért”-jei ráébreszthetnek arra, hogy mi már nem is érdeklődünk afelől, hogyan működik a minket körbevevő világ, pedig az millió kérdést és választ rejt.
- Gondolja át alaposan: mi szokta mostanában foglalkoztatni, milyen kérdések vannak Önben a világgal kapcsolatban? Néha nehéz ezeket elcsípni, ezeket az elménken gyorsan átfutó kérdéseket, például ahogy a városban sétálunk („Vajon ki után nevezték el a mi utcánkat? Mit csinált ő?”). Próbálja ki, hogy ezeknek a kérdéseknek utánajár!
Jó kíváncsiskodást!
Langer Viola
pszichológus
A cikk a Patika Magazinban jelent meg.
Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!
2025. szeptember