A hangok mögé a saját lelkünket tesszük
Példaértékű életet élő, mozgalmas, munkával teli, de énidőt is tartalmazó mindennapjaikról osztotta meg gondolatait a négygyermekes hegedűművész házaspár, Kokas Katalin és Kelemen Barnabás.
– Gyerekek, koncertek, zeneoktatás, sok irányú tevékenység. Mindezt hogyan lehet összeegyeztetni, és van-e benne énidő?
– A legfontosabb az, hogy összetartó család vagyunk. Ha gond van, hívom a 92 éves nagymamámat, mert fontos nekem az ő véleménye. De ezzel az egész család így van, mindenkinek fontos az ő bölcsessége. Anyukám még most, nyugdíj után is két helyen dolgozik, csellót tanít Kaposváron és Budapesten. A szenvedélyes tanítási vágyat a szüleimtől, felmenőimtől örököltem, de a tanáraim is ezt a szemléletet adták át.
A szüleim mindig azt mondták, hogy ők a világ legszerencsésebb emberei, mert taníthatnak, hiszen mosolygós, tehetséges, nyitott szívű gyerekekkel van dolguk, és a legnagyobb ajándék, hogy a jövő generációival foglalkozhatnak. Úgy érzem, az „énidőm” az, amikor tanítok. Három, 12–13 éves tanítványom van a zeneakadémián, a fiatal tehetségek osztályán. A zenész szakmában ez az életkor az úgynevezett aranykor, mert már tudnak annyit a hangszeren, hogy a legkomolyabb dolgokról lehessen velük beszélni, de rendkívül rugalmasak, nyitottak az újra, a fejlődésre.
– Akkor a négy saját gyerek mellé még fogadtál hármat.
– Tényleg így van. Évente többször tartunk mesterkurzust a tanítványaimmal – ez olyan, mint egy edzőtábor –, vidékre elvonulunk pár napra és éjjel-nappal zenélünk, és ez a csapatszellemnek is jót tesz.
Barnabás Grazban tanít a Zeneakadémián, de mi nem csak saját tanítványokat tanítunk. A Fesztivál Akadémia Budapest szervezésében az elmúlt három évben 384 mesterkurzust tartottunk országszerte és több határon túli városban, egészen Csíkszeredáig. Alkalmanként átlagosan 7-7 diákkal foglalkozunk egyéni órák keretében, a tanáraik jelenlétében. Feladatunknak érezzük, hogy a lehető legmagasabb színvonalon, országunk legeldugottabb helyein is tudjunk segítő kezet nyújtani a tanároknak, és ha egy-egy különleges tehetséget felfedezünk, akkor hosszú távon biztosítsuk és segítsük a fejlődésüket. Ez egy közös műhelymunka a tanárokkal együtt, sok kollégával vagyunk ezáltal szimbiózisban.
Ha feltöltődésről, énidőről kérdezel, van egy másik vetülete is. Van egy kis helyünk vidéken, ahol azt mondják a helyiek, hogy létrát lehet támasztani a csendnek.
– Ide szoktatok elvonulni?
– Amikor csak lehet, ott vagyunk. Van, hogy csak gyakorolni, elmerülni, van, hogy mesterkurzust tartani megyünk, és sokszor tudunk próbálni művészekkel is. Ez egy olyan gyönyörű környék, hogy szeretnénk minél több művészetet szerető emberrel és művésszel megosztani.
– Gyerekkori családi kötődésetek van ehhez a helyhez?
– A Covid idején apukám tanácsára beültünk az autóba, hogy felkészülve a bizonytalanra is, keressünk egy kis földet vidéken, ahol van víz, jó levegő és el lehet ott éldegélni, akár megtermelve is a szükségeset.
Mert bármi lesz, kötelességünk enni adni a gyerekeinknek. Így elindultunk Barnabással az Őrség felé. Ott olyan, mintha az idő visszafelé haladna. Kiszálltunk a kocsiból, és ránéztünk az omladozó kis parasztházra, és mindketten azt éreztük: megérkeztünk, itthon vagyunk: Magyarország hetedik legkisebb falujában, Lendvajakabfán, ahol – most már velünk együtt – 24 lakos van.
– Mindig ennyire egy hullámhosszon vagytok?
– Akik együtt zenélnek, ott az nem lehet másképp – mi 17 éves korunkban összekapcsolódtunk. És amikor az ember zenél, akkor nincs, nem lehet takargatni valója. Ez a fajta egymásra hangolódás a legkülönlegesebb érzés. A kottában ott vannak a hangjegyek, a szerzők utalásai, melyek fontos és megkerülhetetlen irányadók. A hangok mögé a saját lelkünket tesszük. Ha együtt játszunk, akkor én mindenkinek játszom, de elsősorban Barnabásnak. Nekem ő a tükör, hallgatok rá, de ha lejövünk a színpadról, akkor azért selyempapírba kell csomagolnia a kritikát, mert a művész a színpadon a legőszintébb, amikor viszont lejön, akkor a legsebezhetőbb. Állandóan tanuljuk, hogy hol a határ, hogy az ember a kritikájával bár őszinte, de még nem sebez.
– Mit jelent számodra az idő, ami talán a legdrágább kincsünk?
– Nekem a tartalma a fontos. Az idő nagyon rafinált. Érdekes, mert olykor mintha visszafelé folyna. És vannak pillanatok, amikor megáll. A színpadon is, de van ilyen varázslatos pillanat az életben is. Ekkor végtelennek érezzük. Valamikor pedig elképesztően sűrű, tartalmas tud lenni.
Azt is szeretem az időben, hogy teljesen jelen lehet lenni a pillanatban, és emiatt minden perc egy kincs.
Halász tanár úrtól (Halász Ferenc – a szerk.) tanultam 11 évesen, hogy egyszerűen csak tudni kell, hogy az időben mi a prioritás, azután minden más a helyére kerül.
Én azóta így élek. Amikor a gyerekeimmel lehetek, akkor a gyerek a prioritás. Az idő egy csodálatos dolog, és nagyon szeretem, ahogyan múlik. Nem szeretnék semmit visszacsinálni, jó dolog összeérni, jó dolog érezni, ahogyan én is érek, ahogy együtt érünk, ahogy a gyerekek fejlődnek. Szeretnék minél tovább ebben az időben így maradni a szeretteimmel együtt, a 92 éves nagymamámmal, akitől nagyon sokat lehet tanulni és fantasztikus összekapcsolódás van közöttünk. Mindenkinek ezt kívánom.
Időközben Kelemen Barnabás is végzett a próbán és csatlakozik hozzánk.
– Tőled is megkérdezem, amit Katitól, hogy számodra mit jelent az idő?
– Erről eszembe jut egy nagyon konkrét és nagyon erős reakció. Az időről beszélgettem az egyik nagy mesteremmel, a finn karmester-tanárommal, Leif Segerstam (1944–2024) a neve.
Van egy idő a zenében, illetve az előadóművészetben. És létezik az egyetemes idő, ami egy emberi találmány, mondta ezt nekem a mester. Az ember találta ki az időt, mert addig nem volt más, csak a verseny.
Az élőlények egymás közti versenye szabta meg az életet. Ez összefüggött az idővel, de nem gondoltak rá. Nem volt tudatos. Aki győzött, az ment tovább, az állat nem tudja, hogy lesz holnap. Mindig csak arra figyel az ösztöneivel, hogy őt nehogy legyőzzék, illetve, hogy ő legyőzze a másikat, mert így fog tudni tovább élni.
Ezen gondolkodván, mivel ezt a mesterem már 20 éve mondta, a saját gyermekeim és növendékeim, illetve a saját életemben mégis azt látom – annak ellenére, hogy Bartók Béla azt mondta, hogy a verseny a lovaknak való, és nem a zenészeknek –, hogy az életben verseny van, de ez nem annak a formája, hogy a másiknak ártva jussak előre. Mert egy állásinterjún, felvételin, próbajátékon egy zenekarnál eldől, hogy ki az, aki továbbjut, és ki az, aki nyer. Mi ez, ha nem verseny?
Természetesen a verseny érdekében egészségesen kell élnünk, és az is fontos, hogy kivel és hogyan töltjük el az időt, mert az befolyásolja, hogy milyen eséllyel tudunk előbbre jutni.
És az előrejutásnál én nagyon fontosnak tartom, hogy soha ne csábuljunk el, ne akarjunk átugrani lépcsőket. Soha! Fokról fokra kell előbbre jutnunk, mert annak sokkal mélyebb gyökere van és sokkal inkább jelent biztonságot.
És akkor beszéljünk a zenei időről, ahol fontos, hogy az ember a saját hangját és a saját idejét keresse. Ahogyan én most beszélek, ezt egy színésznek óriási feladat lenne utánozni, mert egyéni ritmusa van annak, amit én csinálok. A zene ugyanilyen. Ha én ránézek egy építészeti remekműre, egy gyönyörű festményre, azt látom, és oda nem kell senki. Az előadóművészetben az a fantasztikus, hogy az előadó összhangban van azzal, amit előad, sőt hozzátesz mint egyéniség, megtalálja az egyéni hangját, a saját ritmusát és az idejét – ez az igazi művészet. Ritmus nélkül nincs zene, és a ritmus maga az idő, aminek a kezelése egyéni.
– És akkor „Tudja meg az egész világ!” hiszen ez volt a címe a háromnapos, kilenckoncertes grandiózus zenei vállalásnak, amelyet májusban rendeztek meg a Zeneakadémián, és melyet egyedüli szólistaként vittél a válladon.
– A szándék az volt, hogy mind a magyar, mind a külföldi zeneszerető közönség, illetve a szakmabeliek egy csomagban láthassák, hallhassák mindazokat a remekműveket, amelyeket anno a nagy magyar hegedűművészeknek dedikáltak ismert zeneszerzők.
Amikor a 100 éves Kurtág Gyuri bácsinak meséltem erről a tervről, és együtt felidéztük, hogy kik írtak magyar hegedűsnek hegedűversenyeket, még ő is rácsodálkozott a rendkívüli mennyiségre. Kiderült, hogy a romantikából a nagy hegedűversenyek mind magyar hegedűsnek íródtak. Brahms kettőt is írt, Csajkovszkij, Sibelius, Schumann, Dvořák, Bruch. Egyre inkább kezdek valamire rájönni, hogy miért is volt ez. A magyar népművészetben, ami igen híres és igen ősi, központi szerepe van a hegedűnek.
Egyrészt a népzenében, aminek a gyökereit már nem is tudjuk egészen visszavezetni, mert olyan ősi dallamaink vannak, amik évezredesek. A pentatónia ősi gyökereiben a hegedű mindig központi szerepet játszik.
Majd az ebből kialakuló, XIX. századi kávéházi, éttermi, lakodalmi cigányzene, ami a verbunkossal formálódott, szintén ezt az irányt erősíti, amely bekerült a városi életbe. Régen a népzenét is a cigányok játszották. A zenében ők mindenütt tehetségesek.
Anyai nagyapám (Pertis Pali) is nagyon híres cigányprímás volt, 17 éves korában, 1920-ban debütált Párizsban. Szintén akkor hallotta hegedülni arányi Jellyt Ravel, aki ezek hatására megírta talán a Bolero után a leghíresebb művét, „Tzigane” címmel arányinak. Párizsba jártak a legjobb magyar cigány prímások, beleértve a nagyapámat is. Az elismertségére egy példa, hogy egy belga arisztokrata egy egész vagyont bocsátott a rendelkezésére, hogy Párizsból átvonatozzon hozzá hegedülni.
Sok országban a hegedűs hagyományokat magyar hegedűs professzorok alapították meg. Auer Lipót évtizedekig élt Szentpéterváron, ahol ma is az Auer-féle iskola szerint muzsikálnak. Idős korában pedig még Kaliforniában tanított, tehát arra az iskolára is nagy hatást gyakorolt. Joachim József mellett Flesch Károly a berlini hegedűiskolát alapította meg.
Svájcban Varga Tibor – Hubay-növendék –, Kanadában Székely Zoltán és Fenyves Loránd alapított hegedűiskolát. A brüsszeli királyi zeneakadémián Hubay Jenő tanított. Ők mind óriási hatást gyakoroltak a különböző országok hegedűseire!
Svédországban ott volt Wolf Endre, akiről nem beszélünk sokat, Fehér Ilona, aki a világon a legnagyobb alapfokú hegedűtanár – a növendékei járnak most ide külföldről az általunk alapított Fehér Ilona nemzetközi hegedűversenyre zsűritagként. Böhm József volt Beethoven koncertmestere például, amikor a 9. szimfónia ősbemutatója volt, akkor már semmit nem hallott Beethoven, és Böhm vezette le az egész előadást. Ő egyébként a bécsi zeneakadémia igazgatója volt évtizedekig, budapesti születésű hegedűművészként. A magyar hegedűiskolát Hubay Jenő nevével azonosítják, de ő is Böhm-növendék volt.
Kokas Katalin:
Ezen értékek mentén raktuk össze a maratoni koncertsorozatot hét nagyzenekarral, hét csodálatos karmesterrel, többek között ott volt Michael Stern, Andreas Ottensamer és a hazai kiválóságok. A Violin Channel, a hegedűsök legnagyobb magazinja címlapon közölte a hírt, és élőben közvetítette a koncerteket az egész világon. A medici TV és a Mezzo TV is átvett koncerteket.
– Hogy lehet erre felkészülni mind fizikailag, mind mentálisan?
Kelemen Barnabás:
22 éves korom előtt – egy kivételével mindegyik művet játszottam már, ezért benne volt a sejtjeimben. Persze már áprilisban elkezdődtek a próbák és bejátszókoncertek a zenekarokkal, gyakorlatilag az egész országban. Debrecentől Sopronig, heteken át turnéztunk vidéken. Maga a produkció elve bennem már évtizedes gondolat, mindig beszélek a magyar művészek óriási hatásáról a világ zenei életére, fejlődésére, de ez így konkrétan a feleségem ötlete volt. Egyre több darabról derült ki, hogy micsoda közük van az egyetemes zenetörténethez! Jól jött a hosszú hétvége is, és a Zeneakadémia otthont adott mindehhez. Külföldön a három legnagyobb zenei magazin is írt az eseményről, a BBC, a Gramophone és a The Strad, a The Violin Channel pedig élőben közvetítette mind a kilenc koncertet. Erre talán felfigyelt a világ, mert megérdemlik ezek a magyar hegedűművészek: ők mind iskolaalapítók, ezért a mi feladatunk és felelősségünk is a nyári mesterkurzusokon átadni a tudást a tanítványoknak, a zeneiskolákban a gyerekeknek.
Fesztivál Akadémia Budapest
Az elmúlt évek számokban
293 óra tiszta zene a nyári fesztiválokon
1059 szólista
40 országból
127 különböző helyszín
625 koncert
456 különböző zenemű
15 ősbemutató
384 mesterkurzus
4789 aktívan résztvevő diák egyéni mesterkurzusokon
8940 résztvevő pedagógus
27 országos és nemzetközi korosztályos verseny
49 000 euró összdíjazás a versenyeken
126 168 fős közönség
65 000 fő a virtuális koncerteken
– Mi ad ekkora energiát és muníciót mindehhez a monumentális vállaláshoz, és a többi munkához, amelyek nem kisebb jelentőségűek?
– Ez egy életforma, ezt mi nem tudjuk máshogy elképzelni, nem tudunk máshogy élni. Szenvedélyesen szeretünk zenélni és hiszünk a zene gyógyító erejében. Mi nem sok mindent csinálunk, hanem egy valamit, ami nagyon sok rétegű. Annak örülünk, hogy sikerült ezt családdal együtt megélni, és ez a színpaddal – ami a szenvedélyünk – összekapcsolódhatott. Közösen és nagyon-nagyon sok művésszel együtt tudjuk mind a koncerteken, mind a mesterkurzusokon a fiatalságnak továbbadni azt, amit mi is a mestereinktől és felmenőinktől kaptunk.
Dr. Szarvasházi Judit
A cikk a Patika Magazinban jelent meg.
Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!