A városi csatornarendszereket jellemzően úgy építették meg, hogy az áramló szennyvíz mintegy „magával vigye” a bekerülő anyagokat. Ez akkor működik jól, ha folyamatos és erőteljes az áramlás. Azonban a fogyasztási szokások megváltozásával – a kevesebb vízhasználat, a több műszálas anyag és az egyszer használatos higiéniai termékek miatt – ez a feltétel sok helyen már nem adott.
A nedves törlőkendők, a konyhai törlők, a sminklemosó kendők, sőt, a női higiéniai termékek többsége egyáltalán nem bomlik le abban a néhány órában, amíg a szennyvíz a hálózatban halad.
Amikor ezek az anyagok a csatornába kerülnek, nem úgy viselkednek, mint a WC-papír, hanem szálas közeget képeznek, hálószerűen összetapadnak, és erre a vázra a zsiradék és a szennyeződés odaragad. Az így kialakult szálasanyagtömeg, ha leszűkíti a csőszakaszt vagy egy szivattyúban elakad, leállíthatja a rendszer működését.
Ezeket a képződményeket nevezi a köznyelv gyakran „zsírszörnynek”.
A víziközművek hosszú ideje igyekeznek tudatosítani: a WC nem hulladéktároló, a zsiradékot nem szabad a lefolyóba önteni, a nedves törlőkendő, még akkor is, ha a csomagoláson az áll, hogy „lebomló”, a gyakorlatban ez nem történik meg időben. A zsírszörnyekkel az a legnagyobb probléma, hogy szinte észrevétlenül nőnek, mert szinte mindenki a WC-be dobálja a fent említett tisztasági szereket és hozzá a háztartási maradékokat, köztük az olajat, a zsiradékokat. Pedig mindent nem lenne szabad.
Forrás: Xylem
A cikk a Patika Magazinban jelent meg.
Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!