Egyesek szinte suttognak, mások legszívesebben ki sem mondanák a készítmény nevét. Vajon miért társul szégyenérzet a gyógyszerszedéshez?
Sokan még saját maguknak sem ismerik be, de talán, ha egy kicsit mélyebben mögé nézünk, enyhül az ebből fakadó kellemetlen érzés.
Kimondatlan, mégis nyilvánvaló társadalmi elvárások
Mindannyian hallottunk már ehhez hasonló mondatot: „erősnek kell lenni”, vagy ismerünk a családunkból olyan személyt, aki maga is úgy hiszi, hogy sosem lehet gyenge, nem mutathatja meg a sebezhetőségét. A baj csupán az, hogy ez a vélekedés pont azt eredményezi, hogy sokkal nehezebbé válik segítséget kérni és elfogadni, illetve beismerni azt, hogy bizonyos helyzetekben szükséges lehet a gyógyszeres kezelés. Ugyanakkor ott bujkálhat az a gondolat is, hogy „nem illik panaszkodni”, hiszen akkor épp a problémára fókuszálunk, és ez másoknak is megterhelő lehet.
A való élet azonban kiszámíthatatlan, és hiába nőttünk fel úgy rengetegen, hogy az érték az erőben, a kitartásban és a tűrőképességben rejlik, a szervezetünk sajnos képes megbetegedni, ilyenkor pedig kötelességünk megadni számára minden segítséget.
A társadalmi nyomás meglehetősen káros, hiszen amíg minden egyes ember presszionálva van, hogy keveset hiányozzon a munkából, sose legyen beteg, ne kérjen segítséget, teljesítsen maximálisan, bármi is történik éppen, addig tudattalanul ezt a szemléletet adjuk tovább.
Kivéve, ha másképp döntünk, és jó példával járunk el, vagyis önmagunkat, a saját egészségi állapotunkat és a szervezetünk jóllétét helyezzük mindig előtérbe. Jelentse ez akár azt is, hogy amikor a gyógyszeres terápia indokolt, akkor azt elfogadjuk.
Önértékelési kérdés vagy családi örökség?
„Ha gyógyszer kell, akkor nem bírjuk egyedül, a szervezetünk cserben hagyott” – az efféle gondolatok rengeteg gyötrelmet okozhatnak. Elsőre azt hihetjük, hogy ez inkább az idősebb generáció harca, de bőven akadnak fiatalabbak is, akik komoly küzdelmet folytatnak „fejben”, amikor kiderül, hogy esetleg tartósan kell szedni valamilyen készítményt. Ilyenkor egyből feldereng, hogy később mi lesz, ha már most is, és mit szól majd a család, a barátok.
Ez egyfajta láthatatlan szégyen, mert sajnos a gyógyszer számukra a „gyengeség” jelképe, holott ez egyáltalán nem helyes látásmód.
Vajon a nagyszüleinknek és a dédszüleinknek valóban nem volt választásuk, és azért alakult úgy, hogy a segítségkérés helyett a kitartás és az emberfeletti tűrőképesség vált létfontosságú értékké? Lehetséges, hogy a körülmények miatt vették fel ezt a hozzáállást, amit aztán a mai fiatalok egy része is átvett?
Talán könnyebb lenne átalakítani ezt a szemléletmódot, ha tudatosítanánk, hogy ma már több lehetőségünk van, és ha megtehetjük, hogy segítünk a szervezetünknek akár a gyógyulásban, akár az állapotromlás elkerülésében, akkor miért ne tennénk meg? Ebből a megvilágításból szemlélve, nem épp az a gyengeség, ha tudatosan elhanyagoljuk önmagunkat, és nem törődünk az egészségi állapotunkkal?
Mi segíthet még a szégyenérzet oldásában?
Talán az elfogadás, amit mindenekelőtt szem előtt kellene tartanunk. S ez nem csupán arra értendő, hogy a betegség tényét fogadjuk el, hanem arra is, hogy mások vagyunk és különbözőek a gyógyszerszedési szokásaink is, ahogyan eltérő az is, hogy milyen betegséggel vagy rendellenességgel küzdünk.
Egyesek rögtön beveszik a fájdalomcsillapítót, ha migrénjük van, míg mások inkább küzdenek a besötétített szobában. Akadnak olyanok, akik egyszerre több betegséggel néznek szembe, melyeket tartósan kell kezelni, míg mások meglepően ritkán kényszerülnek gyógyszeres kezelésre.
A valóság az, hogy nem tudhatjuk, mit érez a másik ember, min megy keresztül, és mekkora a fájdalma. Éppen ezért, ha legalább csak annyit meg tudunk fogadni, hogy egymás iránt empatikusak leszünk, akkor talán önmagunk irányába is könnyebben megy majd.
A szégyen sokszor nem is magáról a gyógyszerről szól, hanem a félelemről, mert azt hisszük, hogy mások gyengének látnak. Rettegünk, hogy elveszítjük a kontrollt, nem tudjuk irányítani az életünket. Pedig rajtunk múlik, hogy át akarjuk-e fordítani ezt a régi beidegződést, és nem gyengeségként, hanem törődésként és felelősségtudatként gondolunk a terápiára. Ezt megtehetjük önmagunkért és egymásért is!
Ugyanakkor mindvégig ott van a szabad választás lehetősége, ha úgy tekintünk erre, hogy mi magunk döntünk, talán nem érezzük kényszernek, így szintén oldódhatnak egy kicsit a negatív érzések.
A gyógyszerszedés ne legyen tabu!
Minél többet beszélünk róla, annál inkább teszünk azért, hogy ne maradjon tabu, és a későbbi generációk számára már egyáltalán ne legyen ciki a betegségükről vagy a kezelési lehetőségekről kérdezni. Bármilyen pozitív változást is szeretnénk elérni, azt egyénileg és közösen is meg kell tennünk.
Dr. Scheszták Dóra
gyógyszerész
A cikk a Patika Magazinban jelent meg.
Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!