Múlik az idő – de minden nap ajándék

0
480

A fiatalság vajon csak az életkor vagy a lelkiállapot kérdése is? Mindenki fiatal akar maradni mostanában, különböző plasztikai beavatkozásokat csináltatnak magukon az emberek, mert nem tudják feldolgozni azt, hogy bizony, múlnak az évek. Mintha a kor, a természetes öregedés szégyen lenne, mintha manapság ciki lenne, ha valaki már elmúlt 30 vagy 40 éves. A többiről már ne is beszéljünk!

Ültem a buszon, mögöttem – hangjuk, beszédük alapján – két fiatal lány ült. Az egyik panaszkodott a másiknak, hogy lelépett a pasija, és hosszasan ecsetelte szenvedéseit és gyűlöletét. Az őt hallgató lány megkérdezte, ismeri-e azt a nőt, aki miatt elment a fiú. Azt válaszolta, hogy nem ismeri, de „valami” öreg nő az, van már vagy 30 éves… Ugye, akarva-akaratlanul hallottam a beszélgetést, és a végén elmosolyodtam: „valami öreg nő”, gondoltam, lányom lehetne, hiszen a kisebb fiammal egyidős az „öreg nő”.

Vajon mikor kezdünk el úgy gondolni magunkra, hogy már nem vagyunk fiatalok? Vagy kell-e ezen tipródnunk? Mert szerintem nem kellene, de mégis nehéz beavatás azt látni, hogy a bőrünk, a hajunk, a kezünk, a ráncaink megváltoztatják a külsőnket.

A testben lakó lélek ugyanaz, akik egykor, születésünktől vagyunk és létezünk, fejlődünk ezen a földön.

Mindig mondom, hogy az ember olyan, mint a jó bor, idővel egyre nemesebbé válik, mármint jó esetben. Az ókorban tisztelték az öregeket, hallgattak a vének tanácsára, kikérték a véleményüket, mert tudták, hogy az élettapasztalattal rendelkező ember másképpen lát, több aspektusát érzi, látja a világnak, hiszen már többet élt. Manapság az öregeket a kerekes szatyrot húzó idős nénikékkel azonosítjuk, és néha sajnálattal, együttérzéssel, néha pedig meghökkenéssel nézzük őket.

Hiszen kicsit ők is tehetnek arról, hogy olykor idegesítőek.

Hiszen rettenetesen türelmetlenek, mintha nem lenne idejük, mindig ők sietnek a közértben, a gyógyszertárban, a buszmegállóban… Kérdés nélkül beállnak a sor közepébe, tolakodva a pénztár felé. Vajon miért ez a türelmetlenség, amikor aztán otthon ülnek és panaszkodnak, hogy unalmas az élet? Vajon hová sietnek?

De visszatérve a fiatalító beavatkozásokra: nyilván, ha jót tesz a léleknek egy kis finomítás, az sokat jelent a komfortérzetben. A baj akkor kezdődik, ha nincs megállás a plasztikai műtétekben. Egy idő után már átfordul és szánandóvá válik, akin ordítva látszik, hogy nem tudja elfogadni az idő múlását. Nem is könnyű, de talán az életünk velejárója, hogy ezt is megértsük, átéljük, megtanuljuk kezelni.

Emlékszem, kiskoromban néztem a nagymamám kezét, és nekem tetszett a ráncos keze, mert a ráncok mögött láttam a finom ujjait és a kézfejét, nem azt láttam, hogy öreg, hanem az egész életét láttam a kezein. Az arcokon megjelenő ráncok írások, jelek, üzenetek egy ember életéről, hiszen akinek sok nevetőránca van, az sokat nevetett, és ez csodálatos, akinek mélyek a homlokráncai, az sokat aggódott, sok gondot jelez.

Szóval az arcunk idősebb korunkra elárul minket.

Akinek lefelé biggyed a szája, mélyen összezárva, az nem jóindulattal tekint a világra, aki mindig mosolyog, annak nem kell sebész, mert a mosoly az egyik legjobb fiatalító varázslat.

Aki sokat nevet, az beragyogja a környezetét, mindegy, hány éves.

Tehát mindenki másképpen öregszik, vagy ahogy a drága Markó Iván balettművész barátom mondta: „Ne így fogalmazz, hogy öregszel, mondd azt, hogy múlik az idő…” És igaza volt, mert így nem mondok ítéletet magam felett, csak megállapítom semlegesen, hogy bizony, „az évek gyorsabban szállnak, mint a fecskék”, ahogy Firenzében mondták. Igen, és egyre gyorsabban, de azt kellene látnunk és megtanulnunk, hogy mennyi év adatott nekünk, mennyi csodálatos tavaszt és nyarat élhettünk át és mennyi napot, újjászületést, mert, bizony, mindennap új élet kezdődik. Mindennap lehetőségünk van újra és jobban csinálni, minden leélt és megélt nap ajándék, hiszen a hajnalok új esélyt adnak nekünk, és amit előzőleg elrontottunk vagy nem csináltunk eléggé jól, azt helyrehozhatjuk.

Így kellene látnunk az eltelt időt, és persze minden kornak megvan a maga sajátossága: örömei, kételyei, nehézségei és szépségei… Változunk, mert az élet a változás maga. És milyen jó, hogy változunk, mert azt jelenti, fejlődünk, továbblépünk, megérkezünk, újra nekiindulunk… Szóval élünk. Jönnek-mennek az emberek, munkák, barátok, párok, aztán megugorjuk és továbbállunk, ha van hozzá merszünk, mert ez az élet maga. Kitartás, alázat, türelem, bátorság és nemes jellem, mert a jellemünk mi magunk vagyunk. Az a bizonyos jellem, jellemvonások azok a bizonyos ráncok az arcon, az írások az arcon, melyek megmutatják a világnak, hogy kik is vagyunk valójában. El lehet rejteni egy ideig, de a természettel szemben nincs esélyünk, mert az élet ugyan él és élni akar, de ahogyan Czeizel professzor mondta: „születünk, élünk, meghalunk…”, ez a világ rendje, de amíg itt vagyunk, addig kötelességünk értékkel, tartalommal, szeretettel megtölteni azt, hogy értelme legyen az életnek. Hogy ne legyen hiábavaló…

Vészabó Noémi
Leonardo da Vinci- és Michelangelo-díjas festőművész