Aki közvetít ég és föld között – Beszélgetés St. Martinnal

0
2672

Elmondása szerint csak teszi a dolgát, örömmel, remélve, hogy ezt az örömöt látja viszont majd az arcokon is. A munkában és az élet más területén a legfontosabb adni és adni, minőséget, támogatást, odafigyelést, önzetlenséget, ezért sok jótékonysági rendezvény szereplője.
Számunkra is örömöt jelentett a St. Martinnal való beszélgetés.

 

Névjegy

Hódmezővásárhelyen született Szentmártoni Imre néven. Óvodáskora óta zenél. 10 évig trombitált, majd basszusgitározott, később dobolt. 8 éven keresztül versenyszerűen sportolt.
A szopránszaxofon hazai mestere. Különböző zenekarokban játszott itthon, külföldön, éjszakai lokálokban, világjáró luxushajón. Játszott a Névtelen Nulla és az Első Emelet nevű zenekarokban. 1990-től néhány éven át a Prognózis együttes tagja volt. Kilépett a zenekarból és felvette a St. Martin művésznevet. 1993 májusától szólókarrierbe kezdett. Tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz tanszakán végezte. A Sax for Love című kiadványon olyan neves előadókkal szerepel, mint Warren Hill, Candy Dulfer, Tom Scott.
Hét zenés színdarab illetve több reklámfilm zeneszerzője és zenei rendezője. 2006-ban az Égi vár című lemezen szerepel a magyar vízilabda-válogatott hivatalos bevonuló zenéje, amely a 2006-os világkupán is felcsendült olimpiai bajnokaink döntő meccsei előtt. A „Csillagok, nézz fel!” Kemény Dénes kérésére íródott.
St. Martin nemcsak muzsikájával, hanem fotóival és verseivel is kifejezi azt a belső világot, ami dallamaiban is testet ölt. Nevéhez fűződik 3 verseskötet, 1 fotóalbum és több mint 80 fotókiállítás saját képeiből.
Koncertjeinek különleges helyszíneket választ: pl. aggteleki Baradla barlang. Megálmodója és létrehozója a St. Martin Nemzetközi Művésztelepnek (2012).
Boldog házasságban él 30 éve, fia Szentmártoni Norman (1985), az Operettszínház musicalszínésze.

 

  • Ady azt mondta, hogy „új időknek, új dalaival” kell szólnunk. A te művészeted egyedülálló, új, mégis olyan ősi időkről mesél, amely valami misztikus állandóságot éreztet a hallgatóval. Összekapcsol elmúlt időket a jelennel, magasságot a mélységgel.

Az nagyon fontos, hogy a gyökereink milyen mélyre nyúlnak le. Egyébként volt egy ilyen lemezem is, a „Jövő zenéje”, amelyen egy dal, tizenöt perces megfogalmazásban bemutatta zenével a régmúltat, napjainkig. Van egy különös történetem: Ausztriában léptem fel, felfedeztem egy antikvitás kis üzletet, amely már bezárt, de én kukucskáltam be a kirakaton keresztül. Egy aranyos, idős úr kinyitotta az ajtót és kedvesen invitált, hogy menjek be. Kérdeztem, hogy még nem zárt be? Azt mondta nem, pedig tudtam, már záróra után mentem oda. Bementem, miután hallotta, hogy magyar vagyok, megszólalt magyarul. Elmesélte, hogy olykor ellátogat Budapestre, majd rám nézett és kérdezte: „ugye te művészember vagy?” Válaszoltam, hogy igen, zenész vagyok. Erre az öregúr könnybe lábadt szemmel csak annyit mondott: „azt csodálom bennetek, hogy ti vagytok a létrák”. Ez csodás élmény maradt számomra. Úgy érzem, kapcsolódik ahhoz, amit mondtál, hogy a művész, a zenész közvetít múlt és jelen, ég és föld között.

  • A szüleid mennyiben befolyásolták a zenészéletet?

A szüleim tiszteletben tartották a választásomat, azaz utat engedtek, hiszen én kértem őket, hogy zenei pályát választhassak. Azt mondták, csináljam, amihez kedvem van, de a fő csapás akkor maradjon a zene. Tizenhárom évesen volt egy fordulópont az életemben, mert úgy éreztem, a tanárom nekem nem megfelelő. Persze egy gyermek nem mondhat ilyet! Abban nyilvánult meg az én nemtetszésem, hogy nem tette érdekessé az óráit és rengeteget követelt. Ha egyszer hibáztam, nagyon komoly büntetés járt érte. Majdnem eltántorított a szigor és a büntetés, de akkor segített a testvérem, aki azt mondta, hogy ne adjam fel, mert ha a tanárom látja a kitartásomat, meg fog változni. Így kibírtam a kemény órákat, ahol a törött dobverővel ütöttek, és ha hibáztam, akkor tíz fekvőtámasz vagy tíz guggolás volt a büntetés, ez beillett sportszakkörnek is! Ki tudja? A lényeg, hogy tizennégy éves koromra minden megváltozott, ahogyan a testvérem jósolta.

  • Miért a trombitát választottad?

Vidéken éltem és egy katonai illetve városi fúvószenekar olyan elementáris erővel masírozott végig az utcán, hogy lehengerelték a hangulattal az emberek lelkét, vagy inkább feldobták, mint engem például. Mint a mágnes a vasat, úgy vonzottak, futottam utánuk. Amíg a zenekar a téren muzsikált én nem tágítottam. Miattuk választottam a trombitát.

  • Aztán a szaxofon lett az új szerelem.

A szám kontúrja eltűnt, azt mondta a doktornő, hogy nem nemesfém-allergia, de a trombitálást abba kell hagynom vagy aranytrombitát kell fújnom. Azt nem tudtam volna megfizetni! Itt ismét nagy fordulópont volt az életemben, hiszen majdnem kettétört a pályám egy valószínűleg téves diagnózis miatt. Ekkor jött a dob, hiszen már akkor a katonaságnál a zenekarban zenéltem. Beültem a dobok mögé. Pár hónap múlva a raktárból elkértem a szaxofont, hiszen fafúvós, bakelitfejjel, nádfúvókával, tehát nem lehet allergiás reakcióm, gondoltam. Pár hónap múltán már szaxofonosként muzsikáltam éjjel-nappal. Nagyon sokat ad a hangszer.
Én vagyok a szűrő, hiszen ezen az instrumentumon játszom el, vagy adom tovább lelkem rezdüléseit, a lelkiállapotom szüleményét.

 

2014. március 15-én megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét.
Az idén már 23. alkalommal koncertezik zenekarával és szinfonikus kísérettel a csodás aggteleki Baradla barlangban (július 25.).

 

  • Milyen ember vagy te valójában: szomorú vagy vidám, kiegyensúlyozott vagy túlérzékeny?

Az érzékenység a legjobb megfogalmazás. Hagyom az élet áramlását hatni rám, mély érzéssel átélek egy-egy könyvet, történetet, filmet…
A jógát régóta tanulmányozom, hiszen a légzés fejlesztése elengedhetetlen ennél a hangszernél. A hatha jóga azt tanítja, hogy a kilengések, érzelmi hullámok minél kisebb amplitúdót kellene hogy leírjanak. Egy alkotóembernél azonban ez a halál! Ahhoz, hogy felemelkedj, először a pokol mélyére kell süllyedni. Mindig keresem a szépséget, a lélekemelő gondolatokat, a verseket, szeretem a sportot.

  • Bejártad a világot. Nem billentél meg olykor, hogy ott maradsz valahol?

Megfordult a fejemben, egészen pontosan Amerikában és Angliában. Egy másodpercen múlott, hogy Angliában nem maradtam kint. Egyik este fél kilenc körül megérkezett egy hosszú ballonkabátos, hátracsapott sapkás hölgy, köszönt, kezében egy tok, benne szaxofon. Kérdeztem, hogy fog-e játszani? Azt mondta, csak most tanul. Majd feltettem egy különös kérdést: kölcsönadja-e a hangszert? Egyébként nem szoktak fúvós hangszert kölcsönadni, mert az ember nem tudja, milyen a fúvóka és egyébként sem veszed a szádba más hangszerét. Megkaptam a „csövet”, kérte, hogy nagyon vigyázzak rá (ez természetes!). Fölmentem a színpadra, ahol vagy tizenketten játszottunk. Volt ott egy Pereces Vince nevű srác, aki hallott játszani. Azt mondta, ha ott maradok, együtt játszhatnánk. Járhatnék suliba is, fizetést is kapnék. Egész éjszaka ezen töprengtem, másnap mégis felszálltam a hazainduló buszra.

  • Miért döntöttél így?

Akkor itthon már családom volt, főiskolára jártam, vártak a szüleim, a család nagyon fontos számomra, ezt kaptam mintának, ezt adom én is tovább a fiamnak.

  • Van valami, ami kikapcsol, pihentet? Kell hogy legyen?

Természetesen van, de hosszabb időre nem távolodom el a zenétől a hangszer a szabadságomon is velem van. Szeretem bejárni a világot, hiszen utazni jó. Ha megkérdeznéd, hová mennék vissza, ahol már előzőleg jártam, nem tudnék rá válaszolni, mert mindenhol megtaláltam a szépséget, a csodákat. Ezeket meg is örökítettem, mert szenvedélyem a fotózás. A mindennapok stresszét a rendszeres teniszezéssel oldom.

  • Vannak álmaid?

Mindig vannak álmok. Együtt zenélni nagy muzsikusokkal, világszínpadokon játszani. Bár nekem Magyarország világszínpad és a legnagyobb zsűri a közönség.
Szeretettel hívok mindenkit a világ egyik legszebb koncerttermébe, Aggtelekre!
„Aki nem jön el, hiányozni fog!”

 

Szarvasházi Judit – Vészabó Noémi