Az élet nem könnyű gyönyörűség

0
440
Festmény: Vészabó Noémi

A „Hálás lehetsz nekem…” kezdetű mondat félelmetes fenyegetés, azt jelenti, hogy tartozol nekem, köteles vagy megfizetni a hamisan jóságba burkolt tetteimet. Akinek ezt az orra alá dörgölik, az komoly lelki munkával tudja csak helyretenni önmagában vagy rendezni a másikkal ezt a helyzetet.

Egy ismerősöm mesélte, hogy a családjában lévő jómódú emberek felajánlottak neki segítséget, amit ő gyanútlanul és jó szívvel elfogadott, mert bajban volt. Ezután a „gazdag” családtagok éreztették vele, hogy ő a szegény rokon, és szinte megnyomorították a lelkét. A megdöbbenése után már nem tudott szeretettel gondolni a felajánlott segítségre, hiszen már elvárták tőle a hálát!

Hála vagy elvárás?

Elvárás, ez itt a gond! Pedig a hála csupa pozitív érzést szakít föl bennünk, de abban a pillanatban, amikor kötelezővé teszik, elvárják, éreztetik, akkor egy kínos kötelékké, teherré válik. Hálásnak lenni jó, de az az érzés ragyogással tölti meg a lelket, hiszen hálásak vagyunk a napsütésért, a jó időért, a gyermekeinkért, a napraforgómezők szépségéért, és ezek a csodák nem kérnek cserébe semmit!

Éppen ezért lehet megélni a színtiszta hálát, mert a nap mindenkire egyformán süt, melegít, de nem vár cserébe semmit.

Ettől válik maradéktalanná a hálánk, amit akkor érzünk, ha arcunkat a ragyogás felé fordítva átmelegíti testünket a fény. Ha valakinek szeretettel felajánlok ajándékot, segítséget, bármit, akkor nem várok semmit viszont, hiszen nem azért adok, hogy visszakapjam, mert akkor az már nem szeretettel adott jótétemény. Ha adok valamit, akkor boldogan nyugtázom az élményt: de jó, hogy adhattam, és nem várok cserébe viszonzást.

Aki viszonzást vár, az nem szívből adott!

Szóval a hála csodás érzemény, de csak ritkán nyílik ez a ragyogó virág a lelkünkben, hiszen a tisztaság és makulátlan szeretet táplálja, ill. az önzetlenség.

Márai azt írta, hogy van egy „műszer” a birtokunkban, és azt mindig magunknál hordjuk: lélek a neve. Igen, ennyire egyszerű lenne a megoldás vagy ennyire bonyolult!

Menni és fogadni a tanításokat

Az ember olyan, mint a kötéltáncos: egyensúlyozik a szakadék felett egész életében. Olykor lezuhanunk, máskor pedig futunk a vékony, kifeszített kötélen, van, hogy elengedjük, van, hogy a kötél enged el minket. De menni kell továbbó a reánk kiszabott úton!

Azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít. Nos, nem az idő gyógyítja be, hanem mi magunk, ha megértjük a feladatok üzenetét. Természetesen a megoldásokhoz, a megértésekhez némi időre van szükségünk, és a megnyugváshoz is. Nem véletlenül van gyászév, hiszen a halottainkat is el kell tudnunk engedni, és az életünk során barátokat, házastársakat, kapcsolatokat, otthonokat, tárgyakat, érzéseket… egykori önmagunkat, és idővel fiatalságunkat is.

Ezek nehéz beavatások, hiszen tudatosság, önismeret, rugalmasság kell, és el kell fogadni a változást. Mert az élet maga a változás!

Festmény: Vészabó Noémi

Mondhatnánk azt is, hogy változom, tehát vagyok! Születünk, élünk, meghalunk. Lehet ezt nem észrevenni, de attól még a dolgok így mennek itt a Földön. Érdemes tehát nekünk igazodni a változásainkhoz, mert a világ nem fog hozzánk változni, hanem nekünk kell a kapott feladataink által jobbá válnunk. Ezt csakis úgy tudjuk elérni, hogy szembenézünk az elénk dobott, megoldandó feladattal.

Platón írt arról, hogy a csatában kevésbé támadták meg azokat a harcosokat, akik bátran szembe mertek nézni a támadó ellenséggel, akik viszont fejvesztve menekültek és gyáván megfutamodtak, azokra vadásztak a katonák. Így van ez az életben is: ha menekülünk egy helyzet, egy probléma elől, akkor utánunk nyúl a Sors.

Ha bátran szembenézünk, az Élet értékelni fogja, és előbb-utóbb továbbléphetünk. Az igazsággal találkozni kell! A hegyet sem tudom megismerni úgy, ha csak a térképet nézegetem, ugyanez vonatkozik a lelkünkben zajlódó folyamatokra is. Az embernek létre kell hoznia önmagát, és erre kapunk itt egy-egy földi létet, életet. Szent Ágoston úgy írt erről, hogy „az ember eszes lélek, ki földi, halandó testben él”.

Ha valaki hálálkodást vár bármiért cserébe vagy csalódást okoz, mondjuk, évekig – bár nem kellene annyit várni –, akkor ki kell zárni az életünkből, mert nincs szükségünk az ilyen emberekre. Ez is elengedés és önszeretet, hiszen nem engedhetjük meg magunknak, hogy bárki is bántson, fájdalmat okozzon, hazudjon nekünk.

Ami fontos: az elengedés, a komoly döntések meghozatala, az fáj, az fájhat!

De elmúlik ez is, mint annyi minden! Döntéseket hozunk, de csak utólag tudjuk mérlegelni, megérteni, hogy jól sikerül-e az a döntés. Rosszul dönteni senki sem akar! Ha egy elengedés után megkönnyebbülést érez a lélek, akkor biztosan jól döntöttünk. Ha valakit nehezen tudunk elengedni, akkor fel kell tennünk magunkban a kérdést: kevesebb leszek-e azáltal, hogy elengedem ezt az embert az életemből? Ha az a válasz, hogy nem, akkor a megoldás is megvan. Hiszen ahol a kérdés, ott a válasz is! Kizárólag a saját boldogságunkért! Hogy hálásak lehessünk a nap fényéért, a melegéért, a virágok illatáért, a jó időért, egy kedves és váratlan mosolyért, hiszen ezek olyan pillanatok, amelyek sokat adnak, és nem kérnek cserébe semmit. Az élet nem könnyű gyönyörűség, de a legszebb és szikrázóan isteni játékká nemesedhet, ha teszünk is érte…

Vinci-Vészabó Noémi
Leonardo da Vinci- díjas
festőművész, író
Megyeri Art Management

A cikk a Patika Magazinban jelent meg. Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!

2024. június