Fotó: gettyimages.com

Amikor beüt egy betegség, gyakran a felelősségünkre célzó kérdések, majd tanácsok, netán utasítások merülnek fel a környezetünkben lévők részéről. Jóindulatúaknak tűnnek, azonban az adott betegséggel kapcsolatban rendszerint kevés ismeret alapján hangzanak el, és bűntudatot okoznak – amire egyáltalán nincs szükség.

Hány éppen megbetegedett személy tapasztalt már olyan „jóindulatú”, érdeklődő vagy tanácsokat adó szavakat, véleményeket rokonoktól, barátoktól, kollégáktól,  melyek azt sejtetik, hogy  megelőzhető lett volna a baj, ha a beteg más módon él, táplálkozik stb. Mindez felelősségérzetet von maga után, és bűntudatot okozhat, így  pszichés teherként jelentkezik. Fájdalmas, és nehéz megérteni az éppen jelentkező betegség okozta szenvedést, de meghallgatásra és empátiára van szükség a környezetünkben lévők részéről, nem bűntudat előidézésére.

Íme 4 példa ez említett, „jóindulatú” véleményekre a bekövetkezett betegséggel kapcsolatban és a bűntudat elkerülhetőségére.

 „Egy kis akarattal le lehetne fogynod”

Fontos, hogy az elhízás ne legyen „bélyeg”, hiszen az orvosok azt betegségnek ismerik el, miközben prevalenciája (előfordulási gyakorisága)  folyamatosan növekszik, A bűntudat, amely az ebben szenvedő embereknél a legtöbbször előfordul, leginkább azon a hibás elképzelésen alapul, amely nagymértékben jelen van a vékony alkatot, a soványságot nagyra értékelő társadalmunkban.

Természetesen nem kis számban vannak az elhízáshoz vezető, főleg egyéni, téves döntéseken, illetőleg az akaraterő hiányán alapuló tényezők. Ilyen pl. a helytelen táplálkozás (pl. iparilag feldolgozott élelmiszerek fogyasztása, melyek az endokrin rendszert károsító anyagok forrásai), az ülő életmód vagy a rossz alvás, amelyet fokoz a „képernyő mögötti” életmód. Ugyanakkor az „egy kis akarattal le lehetne fogynod” vélemény szintén számos okból nem helytálló. Tudományos vizsgálódások megállapították, hogy a genetikai hajlam, a géneknek a kapcsolata a környezettel (epigenetika), illetve az eltérő anyagcsere is alapvető szerepet játszik az elhízásban. Míg a pszichés tényezők sem mellékesek: pl. önértékelési zavarok, lelki traumák, veszteségek „érzelmi táplálkozásra” kondicionálják az érintetteket.

Egyes gyógyszeres kezelések – kortikoszteroidok, bizonyos nyugtatószerek és hormonális készítmények szedése – szintén befolyásolják a súlygyarapodást, csakúgy, mint egyes betegségek (pl. pajzsmirigy alulműködés) és életszakaszok (terhesség, menopauza stb.). Az elmúlt években pedig a mikrobióta széleskörű kutatása feltárta, hogy kétségtelenül a bélflóra is szerepet játszik az elhízásban (anélkül, hogy minden mechanizmust még tisztáztak volna).

Mindezen tényezők összefonódása, és lehetséges szétválasztása komplex, kezelhető betegséggé teszi az elhízást. A bűntudat érzése pedig csak nehezíti a tőlünk függő vagy független okok miatt bekövetkező elhízás betegség orvoslását.

 „De miért vagy deprimált?  Mindened megvan ahhoz, hogy boldog légy: rázd meg magad!”

Mondhatjuk egy depressziós személynek, hogy nincs oka a levertségre, mert nem látunk semmi olyat az életében, ami ezt indokolná? Semmiképpen sem. Hiszen nincs is az ilyen megállapításnál rosszabb, sőt veszélyeket rejt magában: súlyos esetben késleltetheti a segítség kérését, az orvoshoz (pszichiáterhez) fordulást.

Ami minél később történik meg, a depressziós személy annál jobban kitett a sikertelen kezelés kockázatának. Amellett a pszichés fájdalmat másoknak sokkal nehezebb megérteni, mint a fizikait. Pedig éppen a megértésre van szüksége a depresszióban szenvedőnek. A körülötte lévők egyik fő küldetése, hogy felismerve a tüneteket segítsenek neki abban, hogy elfogadja a betegségét, és hagyjon fel a bűntudat érzésével.

A bűntudatot a depressziós már túl nehéz lelki teherként viseli. Ez része a betegségének, ami mélyen megváltoztatja olyan adottságait, mint a szeretetre vagy a döntésre való képesség, és teljesen lefegyverzi. A betegség többek közt bizonyos számú, fiziológiai, velejáró rendellenességből tevődik össze. Biológiai egyensúlyhiány lép fel az agyban, a különböző neurotranszmitterek (ingerületátvivő anyagok) között.

Fotó: 123rf.com

Ezek kémiai hírvivő molekulák, amelyek az idegsejtek közötti információ-továbbításért és szabályozásért felelősek. A szervezet nem képes gátolni a kortizol, a stressz hatására felszabaduló hormon túlzott termelődését, az alvást, az étvágyat, a hangulatot, valamint a figyelmet egyensúlyba hozó szerotonin és noradrenalin termelése, átvitele megszakad.

Nem magunk választjuk a depressziótól való lelki szenvedést sem. Az első epizód általában az elmúlt tizenkét hónap negatív életeseményei felhalmozódása után következik be, amikor a megküzdési készségek különösen nagy kihívást jelentenek. Többé-kevésbé kiszolgáltatottak vagyunk, attól függően, hogy érintenek vagy érintettek-e bennünket stresszes események (zavaros gyermekkor, nehéz életkörülmények stb.), mert agyunk nyomon követi a korábbi stressz minden epizódját, amelyek kedvezhet a depresszió megjelenésének. A kikerülés ebből az esemény-láncból határozottan nem az akaraton múlik.

Amikor a saját felelőssége nehezedik a betegre: „Biztos a stressz miatt kaptam rákot.” „Nem eszem több cukrot, mert az táplálja.”

Miért én? Amikor bejelenti az orvos a diagnózist, a legtöbb embernek ez a gondolat villan át az agyán. A tapasztalatok szerint a páciensek, de a környezetükben lévők 90%-a is, okot keres a betegség felbukkanására. Az életmód, lévén a megelőzésben nagy hangsúllyal emlegetett, hajlamosító tényező, gyorsan rávezeti a beteget saját felelősségére: „túl stresszes életet élek, nem törődtem eleget magammal, keveset mozogtam”, „fájdalmas volt a válásom”, „rosszul táplálkozom” stb. Különböző formában bár, de a bűntudat ilyenkor nagyon gyakran jelen van.

Ugyanakkor a ritka, genetikai okból bekövetkező rákbetegségek kivételével a betegség totális igazságtalanságnak is tekinthető, amelyre nincs egyértelmű magyarázat, többtényezős jelenség. A normál sejteket rákos sejtekké alakító mutáció fellépésekor teljesen véletlenszerűen genetikai mechanizmusok, környezeti tényezők és összetett sejtfolyamatok lépnek közbe. A stressz, akármilyen nagy is, nem “váltja ki” a rákot.

Amellett egyetlen étel sem okozza, vagy stimulálja azt. Még a cukor sem, amelytől a betegek megfosztják magukat, mert bűntudatot éreznek arra a gondolatra, hogy édességet szoktak enni, meggyőződve arról, hogy ezzel „táplálják” a rákot. A cukor megvonása magunktól nem „éhezteti” ki a rákot: a témában végzett vizsgálatok nem mutatták ki, hogy javítaná a gyógyulás vagy a túlélés esélyeit. A kockázat viszont az, hogy kiéheztetjük a glükózra szoruló szervezetet, miközben a betegség már alultápláltsághoz és izomvesztéshez vezethet.

Fotó: pixabay.com

A bűntudat érzése azáltal, hogy mindenáron keressük az okot, szükséglet lehet, egy mód arra, hogy a beteg visszaszerezze az irányítást, amikor a rák támad. De jobb, ha megpróbálja meggyőzni magát, hogy önmaga okolása csak ront a helyzeten.

„A fájdalom a fejedben van”

Sokan szenvednek krónikus (több mint három hónapig tartó) fájdalomtól, ami mindennapi megpróbáltatásnak és bűntudatot kiváltó ítéleteknek is kiteheti őket. Ilyen speciális esetekben semmilyen látható elváltozás nem magyarázza a fájdalmukat, amely nem hátrál meg. Orvosok közt vándorolva nagyon gyakran hallják a környezetükben lévőktől, hogy a probléma a fejükben van, azaz képzeletbeli vagy pusztán pszichológiai. Pedig a fájdalom, még nyilvánvaló ok nélkül is, igazi betegség, az agyba irányuló és az onnan kiinduló idegkörök bevonásával, amelyek továbbítják és modulálják a fájdalomüzenetet.  

A probléma az, hogy egyes esetekben semmilyen objektív marker, vérteszt vagy képalkotó vizsgálat nem tudja kimutatni. Az intenzitását egy skálán tudják értékelni, de ez nem sokat mond a fizikai, lelki, szociális hatásairól. Pedig meg kell hallani és hallgatni, mert a fájdalom valódi. Egy krónikus fájdalom esetén ajánlható a távolságtartás a fájdalmától, amennyire lehet, hogy az kevésbé támadja meg az érintettet, de segítségadás is szükséges különféle módokon (eszközök, technikák alkalmazása). De a bűntudat ébresztése azzal, hogy a fájdalom csak az érintett „fejében van”, mindenképp kerülendő.  

Forrás: Galenus