Nem azért adtam az írásomnak a fenti címet, mert kedvelem az időskor helyett ezt a jelzőt. Sőt. Kifejezetten nem. Van benne valami finomkodás, kedveskedés, tapintatoskodás, de közben burkolt lesajnálás. Nyilván a „szép kort megélt” mondásból származtatják, és aki kitalálta, nem bántó szándékkal tette, az is valószínű, hogy ő maga „csúnya korú” volt, tehát fiatal.

Egy kedves anekdota jut eszembe, amit Királyhegyi Pálnak, a kiváló humorú írónak tulajdonítanak. Egy fontoskodó fiatalember – talán ő is kedveskedésből – mondta Pali bácsinak: „Azért az időskornak is megvannak a maga szépségei.” Mire ő: „Igazán? Na, egyet mondj!” Akár igaz, akár nem, tapasztalatból fakadó bölcsesség, bár kissé sarkított, szarkasztikus humorú megállapítás. Magam sem gondoltam, hogy egyszer csak bekerülök egy olyan csoportba, akiket veszélyeztetett korú vagy krónikus beteg és hasonló, nem éppen hízelgő jelzőkkel illetnek, mert hirtelen mindenki azzá lett 65 év fölött, aki az életkoránál fogva magas vérnyomással, magasabb vércukorszinttel, vagy „neadjúristen” keringési rendellenességgel stb. diagnosztizálható. Nincs cizellálás, pedig micsoda különbség a 65 vagy a 85.

Annyira naiv azért nem voltam, hogy higgyek az örök fiatalság meséjében, de azt reméltem, hogy tisztes időskort megérve nem kevés eredménnyel, tudással, tapasztalattal a tarsolyomban megbecsült tagja leszek szűkebb és tágabb világomnak kor- és sorstársaimmal együtt. Persze világjárvány nélkül, ami egy soha, de legalábbis száz éve nem látott szituáció. Már egy ideje aggasztja a világot az a tény, hogy az életkor felső határa kitolódott, egyre nagyobb teher lett az idős korosztály számtalan szempontból.

Ezzel a nem éppen humánus szemlélettel már fiatalkoromban is találkoztam, legalábbis én 36 évesen annak gondoltam magamat. Akkor szembesültem először azzal a kijelentéssel, hogy „35 év fölött már nincs nő, csak öregaszszony”. Szerintem akkortájt szökkent szárba igazán nőiességem, erőm és képességeim teljében váratlanul ért, de szerencsére nem küldött padlóra, csak elgondolkodtatott, még akkor is, ha nem általános véleménynek kezeltem, hanem egyesek túldimenzionált fiatalos hevületének.

Ahogy teltek az évek, egyre többször hallottam 50-es hölgyektől, hogy nem találnak munkát, mert túl korosak. Már bolti elárusító vagy ügyintéző is csak huszonéves lehetett az új trend szerint, képzettség, tapasztalat, tudás nélkül akár, de miniszoknyában, sortban, testre cuppantott nadrágokban valóban jobban mutattak, mint az 50-60 évesek, ez tény. És a plázák butikjaiban a „tilos leülni” 8-10-12 órán keresztül elvárásnak is jobban megfeleltek, nyelveket beszéltek, az is vitathatatlan. De ennyi.

Szeretem a fiatalokat, félreértés ne essék, nem ellenük szólok, hiszen ez nekik sem kedvező, éppen úgy áldozatai a kor szülte jelenségnek, mint az idősek, vagy lássuk be, mint mindnyájan. Most pedig derült égből jött egy világjárvány, amely rafinált módon célozta meg a veszélyeztetett korosztályt, és ezrével szedte áldozatait világszerte. Fiatalt csak akkor nem kímélt, ha nem volt makkegészséges. Eleinte. Azóta ez is változott. Sajnos.

A kezdetek óta állok – vagy inkább ülök, mert már hosszúra nyúlik – a kérdés előtt döbbenten, és ezzel nem vagyok egyedül. Sorra születnek az elméletek és találgatások az eredetéről, denevérről, laborról, emberi mulasztásról vagy szándékosságról, gazdasági vagy politikai manőverekről, klímaváltozásról, erdőirtás által vadonból szabadult kórokozókról… A valódi ok, az igazság felfedése még várat magára.

Hívő emberként az Univerzum urát mint felelőst máris felmentem a vád alól, a véletlenben nem hiszek, marad az „emberi tényező”, bármi legyen is az. Fiatalon is szerettem, tisztelettel viseltettem és bántam az idősekkel. Azt nem állítanám, hogy szeretek idős lenni, inkább csak elfogadom, jobb híján, mint mindenki más. De fel nem adom. Vigyázok magamra, betartom a szabályokat az észszerűség határain belül, mert ebben az ismeretlennel vívott hadviselésben azért születtek faramuci rendeletek. Felnőtt, felelős emberként el tudom dönteni, mi a teendőm, és bízom benne, hogy a többség hasonlóan gondolkodik és cselekszik.

Voltunk már bezárva, időkorlátozva, „sávosítva”, kötelezve erre meg amarra. Ki-ki érdekei, vérmérséklete, intelligenciája szerint reagált az idősávos korlátozásokra, családon belüli korosztályos problémákra. A jókból kihozta a még jobbat: segítő szándékot, lojalitást, türelmet és megértést. A rosszakból csak elvétve, ők maradtak az elégedetlenek, puffogók, közömbösek, türelmetlenek, arrogánsak táborában: „Nem veszek maszkot, juszt is köpködök, azért is bemegyek délelőtt.” „Mit töketlenkednek a nyuggerek, mit mászkálnak kint, menjenek haza!” Persze ők nem tudják, mit jelent sok idős ember számára a napi bevásárlás. A friss tej, kifli, felvágott is kell, de még fontosabb az oda-vissza út megtétele, hogy még képes rá, és közben meg is mozgatja fájó, elgémberedett, elfáradt testét. És találkozik. Legalább a kisközértessel vált néhány szót, hall híreket a világból.

Nincs otthon sok száz tévécsatorna, talán néhány magyar, de az esti hírek idején rendre elbóbiskol, azon kapja magát, hogy már el is múlt. De ha végignézi is, ki érti meg azt a sok zagyva beszédet, azokat a kifejezéseket, amiket használnak. Nincs okostelefonjuk, nem bankolnak interneten, még a folyószámlát sem értik igazán, csak a személyes ügyintézést, az emberi szót. Ha lenne. „A neten minden info ott van, néni/ bácsi” utasítás számukra semmit nem jelent, de ez nem érdekli a világot. Ha nincs gyerek, unoka, jó szomszéd, aki kell, sorba állni, sorszámot húzni, lehetőleg jó korai indulással, hogy még beleférjenek a saját „idősávjukba”. Az ügyintézők türelmetlenek, valami idegen „tolvajnyelven” beszélnek, így az idősek lassan kizáródnak mindenből, egyre magányosabbak, kirekesztettebbek lesznek, és nem csak járvány idején.

A kistelepülésen élők helyzete még rosszabb, nekik még utazni is kell a „központi hivatalokba”, mert különben ejnye és bejnye, és jön a büntetés, amit a kis nyugdíjukból akkor se tudnának kifizetni, ha még 50 évig élnének. A telefonos intézkedés végképp reménytelen, ott sincs ember, aki szóba állna velük, géphang utasítgat: „Nyomja meg az x gombot, y-t, z-t – régi telefonokon nincs is olyan –, mondja be a kódját, számát stb.-jét”, ez is „kínai” nyelvezet.

A telefonos ügynökök bezzeg nem kímélik, rá akarják venni, hogy vegye, egye, használja a terméküket, ha kell, ha nem, mert az a legjobb. Meg lehet mosolyogni, cikizni is lehet, de nekik más dolguk volt akkor, amikor felzárkózhattak volna a szédületes tempóban zajló változásokhoz. Az elmúlt 70 évben, éppen az ő éle tükben többet változott a világ, mint korábban több száz év alatt.

Nem tudtak lépést tartani? Talán mert éppen a fiataloknak, a gyermekeiknek, unokáiknak teremtették meg az „okosabbá válás” feltételeit. Édesanyám egyszer elkeseredve közölte, hogy nem tudott a bevásárlás után hazamenni, leültették a boltban, hogy megpihenjen. Szégyellte magát, és pontosan úgy beszélt, mint aki érzi, ez a vég kezdete. De még évekig nem adta fel. Ahogy a nagypapám a kórházi ágyán is arról beszélt, „metszeni kell a szőlőt, haza kell menni”. De az a szőlő már úgy maradt. Amíg van cél, feladat, tevékenység, addig van értelme megküzdeni minden napért. Ez már nem a világmegváltó feladatok kora. Az elmúlt, lecsendesedett, elfáradt.

Hogy ezek a tevékenységek értelmetlenek? Nincs haszna a kiskutya, kismacska dédelgetésének, a muskátli nevelgetésének, a tévésorozatok, szappanoperák napi programjának, az orvoshoz járásnak, vásárolgatásnak, nézelődésnek? Az értelme és haszna számukra az életben maradás. Hogy még itt vagyok, meg tudom csinálni! Most itt van ez az izé, vírus, vagy mi, fertőzés, most ehhez kell alkalmazkodni, ahogy az életük folyamán már annyi mindenhez kellett. Felveszik a maszkot, kesztyűt meg a harcot az ismeretlennel, és mennek, csinálják. Igazuk van.

Olvastam a Facebookon, talán egy olasz orvos tollából származik az írás a távozni kényszerült idősekről, akiket elveszítettünk ebben a hátba támadós, Covid-19-es harci manőverben. Szívből jövő, humánus búcsú egy generációtól, akik megéltek és megszenvedtek háborút, nyomort, éhezést, újjáépítést, és akiknek most, a legnehezebb pillanatokban senki sem foghatja a kezét, idegenek között, búcsú, végtisztesség nélkül hagyják itt a földi létet.

Angyalok kísérjék és vigyázzák útjukat! Jobbat érdemeltek. A szerencsésebbek, erősebbek, talán egészségesebbek, harcosabbak ezt is túlélték. Akadt, aki 90 év fölött is kigyógyult. És még mondja valaki, hogy nincs sorsszerűség.

Szóval hogyan tovább, „szépkorúak”? …és nem csak járvány idején. „Tessék okosan gazdálkodni abból a nyugdíjból, nem pazarolni!” „Aki nem tudja követni a tempót, lemarad, kimarad.” Miből is? Az élettérből? A közösségből? A saját életéből? „Gondoljátok meg, proletárok!”, hölgyek és urak ott a magas pozíciókban, luxuséletekben, amikor lekezelitek, ítélkeztek, kinevetitek, tehernek bélyegzitek azt a generációt, amely a jelen élet lehetőségeit a tíz körmével kaparta ki – esetenként szó szerint – a számotokra!

Helló, szép, új világ! Vannak itt még mások is. Akik amúgy lélekben, másfajta tudásban gazdagabbak, erősebbek, megbízhatóbbak, szilárdabb anyagból valók sok ifjú fitnesz-wellness-cool-nagyon király utódjuknál. Most a KORONA éppen olyan fejre került, aki mindnyájunknál erősebbnek látszik, és senkit nem kímél. Rettentően zajos világunkban léteznek nagyon csöndes helyek, ahol megállni látszik az idő. Fáradt, riadt, csalódott, segítségért esdeklő tekintetek keresik a kontaktust… valakivel. Most éppen MASZK mögül.

Bencze Ilona
színművész