Nyilvánvaló, hogy az egyes generációk, korcsoportok közötti eltérés alapvetően befolyásolhatja az egyén gondolkodásmódját, értékeit, viselkedését és társas interakcióit.
Az ember történetekben létezik, minimum két értelemben. Az egyik a saját élettörténete, az általa megélt események egymásba fonódása, a másik meg a történelmi korszak, vagy akár korszakok, melyben ezt az élettörténetet megéli. (A harmadik vonatkozás pedig az irodalom, a film vagy a sajtó által közvetített történetek lennének, de ez egy másik írás tárgya lehetne.)
A generáció fogalma egy adott időszakban született és hasonló tapasztalatokkal rendelkező emberek csoportját jelenti.
Nem mellesleg, a klasszikus társadalomtudományi megközelítés szerint a fogalom értelmezhető „emberöltőként” is, vagyis azon időtartamként, amíg egy generáció felnő és birtokba veszi a világát, ez általában úgy 25-30 év. Vagyis, ha ennél nagyobb a korkülönbség két ember között, akkor biztosan más generációhoz tartoznak, ennél kevesebbnél viszont már nem biztos, hogy létezik a nemzedéki különbség, de persze akár létezhet is. (Miközben számos párkapcsolat szól arról, hogy akár húsz év különbség sem jelent szakadékot a felek között, hisz akkor nem működne a kapcsolat. De ugyanez igaz lehet egy munkahelyen, az együtt dolgozó kollégák együttműködésére is.)
Mélyülnek a generációs szakadékok?
A tradicionális társadalmakban a generációk különbsége egyúttal a társadalmi ranglétrán elfoglalt hely különbségét is jelentette, hiszen a „bölcs öregek” mindig felette álltak a fiatal „zöldfülűeknek”, rangban és tekintélyben egyaránt. Legalábbis egy-egy társadalmi rétegen belül, hisz mondjuk egy gyerekkorú trónörökös a szülein kívül mindenki felett állt egy országban, mert esetében a születéssel nyert rang felülírta a tudás és a tapasztalat hiányát.
Egy rétegen belül azonban az idősebb kor mindig tiszteletet követelt magának, leginkább azért, mert a társadalmi-kulturális változás évszázadokon át meglehetősen lassú volt. Azaz a gyereknek alapvetően ugyanazt a tudást, ugyanazokat a viszonyulásokat, viselkedésmintákat kellett elsajátítania, amelyeket a szülei birtokoltak.
Egy klasszikus paraszti világban az utódoknak ugyanúgy kellett gazdálkodniuk, szántaniuk és vetniük, az állatokról gondoskodniuk, mint ahogy azt a szüleik, nagyszüleik, dédszüleik tették, egyszerűen sok nemzedéken át voltak nagyjából változatlanok az élet, a megélhetés legfontosabb elemei.
A modernitás azonban egyre inkább arról szólt, hogy a világ gyorsuló ütemben változik, így a gyerekeknek egyre kevésbé kellett úgy élniük, mint felmenőiknek, főleg mivel egyre kevésbé is tudtak volna. Ha a nagyszülők például az 1960-as években voltak gyerekek, de az unokák már a 2000-es évek elején, akkor nyilvánvaló, hogy önmagában a kor már nem biztosított tekintélyt az idősebbeknek. Egyszerűen azért, mert az akkoriban használt minták már nem működtek évtizedekkel később, miközben természetesen a családi viszonyok és kapcsolatok ettől még nem borultak fel. Valójában csak arról van szó, hogy a kor egymagában már nem érték a fiatalabb nemzedékekhez képest. Akik könnyen lehet, hogy jobban értik és jobban élik az adott korszakot, hiszen már abba nőttek bele, számukra az a természetes, miközben a nagyszülőknek kisebb-nagyobb kihívás lépést tartani a világgal. Főleg a társadalmi, kulturális, technológiai változásokkal. (Például a mai hetvenes generáció tagjai közül is sokan használják mondjuk a közösségi médiát, de sokan már nem, mert egyszerűen ez „nem az ő világuk”.)
Vagyis a huszadik század elejétől fokozatosan megváltozik a generációs különbségek értelme.
Az 1900-as évektől a nemzedéki eltérések nem társadalmi, inkább csak kulturális kategóriaként jelennek meg (például mint irodalmi téma, ahogy az új kiszorítja a régit), az 1960–1970-es években már kifejezetten a generációs ellentétek vannak a fókuszban (mint a szexuális forradalom vagy az ifjúsági kultúrák lázadása esetében), hogy aztán az 1980–1990-es évektől egyre inkább a nemzedéki együttműködés lehetőségeire irányuljon a figyelem.
Mert bár a generációs szakadékok helyenként egyre nagyobbak (hiszen gyorsan változik a környezet), ezzel párhuzamosan lett mindinkább fontos ezek áthidalása, hogy ne essen szét korcsoportok mentén a társadalom.
Mert ha minden generációnak megvan a saját kulturális „buborékja”, akkor nehéz együttműködni, pedig ez megúszhatatlan.
Egy egészséges emberi közösségnek szüksége van minden korcsoportra, azok képességeire és sajátos tapasztalataira, így muszáj egy társadalmat alkotniuk.
Bácsván László
szociológus
A cikk a Patika Magazinban jelent meg.
Keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!