A szeretet ünnepe

0
595

Vajon a szeretetről szól-e az ünnep? Mert a december hónap az üzletekben a tolakodásról, a mániákus vásárlásról, a fölöslegesen elszórt százezrekről, mélygarázsokban a parkolóhely vadászatáról, a szitkozódásról és a vitákról szól… Sajnos ez a tapasztalatom.

Az emberek mintha megőrülnének, már egy munkaszüneti nap is elég, hogy fanatikus élelmiszer-vásárlásba lendüljenek, de a karácsonyt megelőző hetek ezt az őrületig tudják fokozni. Miért? Sosem tudtam rájönni! Nyilván rám is hatással van ez a láz, mert biztos, hogy több mindent veszek, mint ha csak egy sima hétvége következne. Mintha attól félnénk, hogy éhen halunk, nem lesz mit ennünk, pedig biztosan van mindenkinek felhalmozott élelmiszer és lefagyasztott hús a hűtőszekrényében.

A régi öregek, akik átéltek háborút, talán úgy gondolkodtak, hogy mindig kell valami biztonság az élelmiszer-mennyiségben. De a mai kor embere nem élt át világháborút, hogy félnie kellene az éhhaláltól. Velem szemben több éjjel-nappal nyitva tartó közért van és dohánybolt is, ahol van üdítő, szeszes ital. Manapság már nincs olyan, hogy ne tudnánk hozzájutni valamihez hétvégén vagy munkaszüneti napokon, netán éjjel is. Szóval nem értem, mi indokolja a karácsony előtti megvadulásunkat. De ez van! Hiába állapítjuk meg ezt otthon, baráti társaságban, mégis az üzletek maximális üzemmódban húzzák az igát az ünnepek előtt.

Képzelem, a pénztárban ülőknek van bőven története az emberi lélek ünnepek előtti üzemmódjáról. Sokan kölcsönt vesznek fel, aztán egész évben nyögik a részleteket, és lehet, hogy az ajándék nem is jön be a megajándékozottnak.

Apropó, ajándék! Nem könnyű feladat, hiszen tudatos kutatómunka és odafigyelés szükséges ahhoz, hogy jó ajándékot vegyünk szerettünknek. De tényleg ez a lényeg, hogy ki mit vesz és ki mit kap? Olyan jó lenne, ha az lenne a lényeg, hogy együtt körbeüljük a terített asztalt, hogy ragyogó szemmel nézzük egymást, valóban a szeretet ünnepe legyen ez az időszak, és ne az evésé.

Aztán a karácsony elteltével ráállnak a mérlegre és bizonygatják maguknak, hogy nem is olyan sokat „szedtek fel” az elmúlt időszakban. Bár láttam már olyan embert, aki elképesztő étvággyal és olyan mohón evett vendégségben, hogy rosszul voltam a látványtól is. Mintha le akarná enni a virág vagy az ajándék bor árát, nyilván az munkálkodott benne.

De visszatérve az ajándékra: a gyerekek nagyon örülnek, hiszen ők várják a Jézuskát, aki ajándékot hoz nekik, és ez szép is. Talán megtaníthatja a gyerekeket várni, elhinni a csodát, megérteni, hogy számolni kell a napokat, és nem azonnal kapják meg, amit szeretnének, amire vágynak. Gyerekként tudtuk, hogy biztosan megkapjuk azt a játékot, amit hangsúlyosan előadtunk a szüleinknek, tudtuk, hogy több kiló szaloncukor lesz, hogy az illatos fa alatt az égők színes és varázslatos fényében játszhatunk majd az új játékkal, de mégis olyan jó volt a várakozás gyönyörűsége. A szokásos karácsonyi ételek, a bejgli és más egyéb, a kultúránkban megszokott csemege… De nem ettem többet akkor sem, mint amennyit egyébként szoktam. Nem volt bennem a mohóság, sőt kifejezetten nem szeretem, ha teltségérzetem van, bár ezzel nincs mindenki így.

Olyan jó lenne bevezetni a karácsonyi ölelést, hogy aznap mindenki ölelje meg azt, akit szeret, és mondja is el neki.

Ezzel a szeretet ünnepe, a Megváltó születésének csodája lenne az este fő motívuma. A születés csodája!

Milyen jó lenne, ha a szívekben születne újjá a szeretet!

Persze, jó megajándékozni a másikat, jó készülni és izgulni, hogy vajon örül-e majd. Valójában az a jó az egészben, hogy készülünk, várakozunk a csodára, de nem jó a módszer, amivel mi, emberek ezt kivitelezzük.

Tudom, ugyanaz lesz majd az üzletekben, ugyanaz lesz majd a fenyőárusoknál, a vásárokon, és persze brutális áron minden, csak győzzék az emberek kifizetni. Hogy mi lesz majd januárban? Azt akkor senki nem firtatja, pedig nagyon durva a hosszú és hidegen szürke január, amikor undorodva gondol a bejglire. Beígért fogyókúrába kezd, ami hamar abbamarad, hogy „jólvanezígy”! Hát valahogy még sincs jól, de nincs ötletem sem, hogyan kellene jól csinálni. Pedig biztosan van valami módszer erre, hogy csak a szeretet legyen a mérvadó, hogy nem akarunk hatszor annyit enni az ünnepek alatt, mint máskor, hogy ne legyen ránk olyan nagy hatással a sok reklám, amik elhitetik, hogy vásárolni márpedig kell.

Nem, nem kell! Mindenáron nem! Valami kis apró figyelem kellene és egy ölelés, amit általában figyelmen kívül hagyunk. Az egész évi hajsza, a rohanás helyett karácsony estén egy jó szó, egy szeretlek, egy mosoly… Ezek nem kerülnek semmibe. Szóval lehetne ezt okosan is csinálni. Együtt ülni a terített asztalnál és nagyokat nevetni, mesélni, hallgatni és örülni a másiknak, az életnek, a szeretteinknek. Akinek pedig nem ül senki az asztalánál, az is gondoljon valakire, aki megmelegíti a szívét, emlékezzen, gyújtson gyertyát, hogy a fénye bevilágítsa a lelkét is és a szoba homályát. A drága műanyag és ízléstelen karácsonyfadíszek helyett inkább gyümölcsre, utazásra, együttlétre kellene költeni a pénzt, mert a műanyag díszek csak néhány napig adnak hamis villogást, de a szeretet igaz fényű és egy életen át világít a szívben.

Szöveg és festmény:

Vinci-Vészabó Noémi
Leonardo da Vinci- és Caravaggio-díjas festőművész, író
a MANK és a Magyar Írók Egyesületének tagja

A cikk a decemberi Patika Magazinban jelent meg, keresse a gyógyszertárakban!