Álarcban vagy álarc nélkül élünk? Ki van a maszk mögött…

0
644

Különös mulatság a farsang, mely az év egyik legnagyobb ünnepe volt ősidők óta, hiszen kivételesen és büntetlenül ki lehetett mondani és meg lehetett tenni dolgokat, amit máskor – vagy álarc nélkül – nem mertek az emberek.

Ha a karneváli időszak elkezdődik, szinte mindenkinek Velence jut az eszébe, és már lelki szemeink előtt megjelennek a csodásan készített jelmezek, álarcok, melyek elrejtik az embert. De vajon ki van a maszk mögött? Milyen izgalmas játék ez? Hiszen nem tudjuk, kit rejt az álarc és a színes öltözék. Ezen a napon mindenki lehet más, mert a jelmez átveszi az uralmat, és azzá válik a beöltözött ember, akivé akar.

De akarunk-e mások lenni, mint akik valójában vagyunk? Vagy őszinték tudunk-e lenni önmagunkkal és a külvilággal?

Az álarc véd és eltakar, ad valami biztonságot, hiszen elfedi a viselője arcát. A döbbenet az, hogy az elmúlt években a járvány időszaka alatt a mai ember is megtapasztalhatta a hétköznapokban ezt a furcsa viseletet. Buszon, üzletekben, színházban maszkban, sapkában, kalapban rejtőzve megváltozott a világ körülöttünk. Vajon mennyi ismerősünk mellett mentünk el köszönés nélkül, mert az „álöltözetben” nem ismertük fel? És vajon mennyien mentek el mellettünk anélkül, hogy ránk köszöntek volna?

Mert a maszk nemcsak a betegségektől védett minket, hanem a külvilág kíváncsiskodó tekintetétől is.

Az emberi természet pszichológiája, miszerint az arcunk eltakarása elég ahhoz, hogy merészebbek legyünk, és elég ahhoz, hogy elhiggyük a szerepet, hiszen a hazug ember is kerüli a tekintetünket, ezáltal rejti az arcát előlünk.

Visszatérve a híres velencei karneválra, mely világhírű és elképesztő tömegeket vonz minden évben, hiszen talán a legnagyobb köztéri előadás, ahol a városlakók a színészek, és néhány napra mindenki azzá válhat, ami vagy aki szeretne lenni. Velencében a káprázatos ruhákba, maszkba öltözött szereplők csónakba szállnak, és szinte egész nap ott esznek, isznak, mulatoznak, miközben mindig szól a zene. A szórakozás minden formája megengedett, milyen vonzó ez a legtöbb ember számára! A hagyomány szerint a hajnalt is a vízen kell megérni, mert az Adria vizével vetett kereszt egész évben megóvja az embert a betegségektől. Dante írta egykor a karneválról, hogy „az egészhez a tengeren úszó furcsa meseváros márványkövei és palotái adják a díszletet”.

Talán a mi életünk is egy folyamatosan hömpölygő karnevál, és a díszlet az otthonunk, házaink, utcák, terek, munkahelyek, és ebben a nagy álarcosbálban éljük az egész életünket? Hiszen olyan kevés az az ember, aki előtt levehetjük azt a bizonyos maszkot, mely láthatatlanul is ott lapul az arcunkon. Járvány nélkül is rajtunk van egy varázslatos álarc, mely eltakar vagy véd a külvilág tolakodó tekintete elől.

A megdöbbentő az, hogy olykor magunk előtt is álarcot viselünk, hiszen nagy bátorságot igényel maszk nélkül tükörbe nézni.

Nem mindenki teszi meg, és úgy élik sokan az életüket, hogy végig egy maszkabál szereplői, ahol ők a színészek, szövegírók, jelmeztervezők, és elhiszik a komédiát. Évezredek óta így megy ez, és valószínű, hogy az emberiség nem változik, talán csak keveseknek adatik meg az újjászületés, mely a lélekben történik meg, ahol nem kell már maszk önmaguk és mások előtt.

Az ókorban Augustus császár 3 napot engedélyezett a farsangi mulatozásra, ezalatt az idő alatt nem dolgoztak az emberek és korlátlanul szórakozhattak. A gazdagok rózsával, virágokkal koszorúzták magukat, a szegényeket megvendégelték, a rabszolgák láncait levették és cselédjeiket asztalukhoz ültették. Nyilvánvaló, hogy a legkedveltebb ünnep volt ősidők óta, hiszen a kirobbanó jókedv, a pompás mulatozás, evés-ivás, szerelem és valami fékeveszett szabadság, ami velejárt. Aztán a kereszténység igyekezett vallási tartalommal megtölteni, hiszen lehetetlen volt megszüntetni ezt a néhány napot, amely egy megvalósult tündérmese a karnevál szereplőinek.

Magyarországon talán a legnagyobb február végi farsangi búcsú a busójárás, ahol a busók elriasztják a telet, a hideg időt, és ünneplik a tavasz közeledtét, a termékenységet, a világ újraéledését. A fesztivál utolsó éjszakáján egy szalmabábut égetnek el Mohács főterén, és ezzel elégetik a telet, az emberek körbetáncolják a tüzet, melynek tisztító erejében hisznek, ahogyan ősidők óta más kultúrákban is teszik. Velencében a karnevál hercegét jelképező szalmabábut égetik húshagyókedd éjjelén – az ünnep végén –, mely a karnevál utolsó napja és csúcspontja is. Szimbolikusan megölik a tél rossz szellemét, tűzre teszik a városban történt bűnöket, vétkeket, hamisságokat, és az önmagukban érzett rossztól, bűntől is megszabadulnak, miközben máglyára vetik az álarcos szalmabábut.

A tűz elvégzi a tisztító munkát, ezáltal megszabadítja a lelkeket a vétkeiktől, és a karnevál alatt, álarcban elkövetett dorbézolástól, féktelen mulatozástól. A szalmabábu képében az önmagukban történt és elkövetett vétkektől is búcsút intenek. Lekerülnek az álarcok, a természet visszatér, és új tavaszt hoz, új életet ígér. A világ visszatér a hétköznapokhoz, a karneváli jelmezeket a szekrény aljára pakolják, a maszkokat dekorációként a falra akasztják…

Milyen különös az, hogy álarcban az emberek őszintén ki merik mondani, amit egyébként nem tennének!

Talán nemcsak néhány napig tart a karnevál, hanem az egész életünk ebben a forgatagban játszódik, és ahogy Dante írta egykor, az egészhez a minket körülvevő világ adja a díszletet.

Vészabó Noémi
Leonardo da Vinci-díjas