Amikor 2010-ben megjelentettük Bencze Ilona Arány és erény című könyvét, Első könyvem felcímmel tituláltuk. A tudatalattinkban már benne volt a folytatás lehetősége. És a lehetőség valósággá válik, mert a Jászai Mari-díjas színésznő, rendező, érdemes művész hamarosan megjelenő könyvében ismét megosztja velünk gondolatait, életfilozófiáját, hitét a szeretetben és a segítésben. S lehet, hogy megismerjük a titkot is, hogy mitől ilyen fiatalos, derűs és sugárzó, de addig is hangolódjunk rá egy interjú-beszélgetés kapcsán.

• Mikor gondoltad először, hogy színésznő leszel?
Nem én gondoltam, hanem az amatőr színjátszócsoportban, ahová jártam, ott gondolták, hogy én erre alkalmas lennék. Gyerekkoromban, az általános iskolában sokszor mondták, hogy „jaj de szépen beszél ez a kislány, mondjon egy verset anyák napjára”, és évnyitón, és évzárón… Rám kaptak, és onnantól kezdve mindig én mondtam a verset az ünnepségeken. Énekkarra is jártam. Amikor Kaposvárra kerültem a középiskolába, mindez hiányzott.

Az egyik osztálytársam mesélte egyszer az óraszünetben, hogy jár egy stúdióba, a Stúdió 63-ba, amelyet a színház főrendezője, Horváth Jenő vezet, az egyik színész, Varga Tibor pedig táncot tanít. Kérdeztem, hogy bárki jelentkezhet-e? Mondta, hogy persze, csak oda kell menni egy balettcipővel, valami próbaruhában, megnézik, hogyan mozgok. Jelentkeztem és felvettek. Onnantól kezdve oda jártam, először csak táncoltam, aztán verset is mondtam. Majd kiderült, hogy több ilyen csoport is van a városban, úgyhogy egyszerre kettőbe jártam. Később ez a stúdió megszűnt, lett helyette a híres Fonómunkás Kisszínpad, Klujber László vezetésével, igazán ott tudtam kiteljesedni.

Ebben az időben vettem részt a József Attila-szavalóversenyen is, és bekerültem az országos első tízbe, ami nagyon meglepett. Volt egy nagyszerű ember, Bot Rudolfnak hívták. Ő mondta, hogy jelentkezzek a Színművészeti Főiskolára. Hitetlenkedtem: én? Miért? „Mert fel fognak téged venni.” „Engem?” Időnként megismétlődött még közöttünk ez a párbeszéd… Jó érzés volt, de kételkedtem benne. Talán már február volt, és rég be kellett volna adni a felvételi kérelmeket, amikor összetalálkoztam vele az utcán. Az volt az első kérdése, hogy beadtam-e a felvételire. Mondtam, hogy nem.

Bementünk egy presszóba, és megkérdezte, hogy miért nem. Azt feleltem, azért, mert én nem hiszek abban, hogy ott lenne a helyem. Én vagyok a legnagyobb gyerek a családban, nemrég kezdtem el dolgozni. Nem gondolom, hogy nekem tovább kellene tanulnom, a szüleim nem tudják ezt finanszírozni, és szükségük van a segítségemre. Azt felelte, hogy csak jelentkezzek, aztán majd kialakul. Olyan volt, mint egy őrangyal – talán az is volt –, úgyhogy végül beadtam a felvételit a Színművészetire. Voltak orvostanhallgató barátaim is, akik meg arra kapacitáltak, hogy menjek velük Pécsre továbbtanulni.

Orvos nem akartam lenni, az nem nekem való. Gondolkoztam, hogy melyik egyetemre, főiskolára járnék szívesen. Kitaláltuk együtt, hogy a jogra, mert az érdekel engem. Így hát egyszerre adtam be a felvételit a Színművészetire és a jogi karra. A Színművészetin kora tavasszal voltak a felvételik, mert háromlépcsős. Túljutottam az elsőn, aztán a másodikon is, és felvettek, a jogi felvételire pedig már el se mentem. Hát így lettem színésznő.

• És mikor hitted el, hogy tényleg alkalmas vagy?
Még sokáig nem. Olyan távolinak tűnt számomra ez a világ, és az, hogy én színésznő legyek. Kicsi faluban éltem, onnan még senki sem lett színésznő. A főiskolán nagyon jó osztályunk volt, egy igazi csapat. 12-en indultunk, végül nyolcan végeztünk. Első évben történt, hogy a tanár úr kért tőlem egy feladatot. Fölmentem a színpadra és megcsináltam. Pártos Géza tanár úr megkérdezte az osztálytársaimtól: kinek van valamilyen kérdése a gyakorlattal kapcsolatban? És akkor az egyikük azt mondta: „Csak azt szeretném tudni, hogyan tudta ilyen jól megcsinálni?”

• A munkáid mellett – színjátszás, televízió, rádió, szinkron, film – még tanítasz is.
Igen, de most nem iskolában. Régebben tanítottam két évfolyamot is, de most a Madách Színházban játékmesterként vannak hasonló feladataim.

• Azokat a gondolatokat, amelyek benned vannak, amelyek téged foglalkoztatnak, nyilván megpróbálod átadni a fiataloknak is.
Igen. Most is, amikor foglalkozom velük, és korábban is, amikor a stúdióban
tanítottam. Miközben átadom a szakmát, muszáj, hogy tanítsam az életet is,
mert a kettő csak együtt működik. Egy olyan hivatásban, mint a miénk, kevés a lefektetett játékszabály, a törvényszerűség. Tudjál tisztán beszélni, értsd meg a szituációkat, de ott abban a pillanatban minden együtt segíti ezt megoldani.

• Tanárként mitől vagy hiteles?
Mindig attól hiteles minden rendező vagy tanár, ha megmutatja a diáknak, hogyan használja a szárnyait, és ő felröppen, és megérti, hogy képes repülni. Ebben a „képessé tevésben” rejlik a titok. Van az ő adott tehetsége, de rá kell vezetni, hogyan használja, a megtanulhatót pedig megtanítani neki.

• Ez a nagyobb felelősség, vagy az, amikor a kollégáiddal együtt játszol?
Mind a kettő egyformán az. De a legnagyobb, amikor partner sincs, egyedül vagyok. Nagyon magányos tud lenni az ember egyedül a színpadon. Állok ott, szemben több száz emberrel, és ezeket az embereket nekem el kell varázsolnom.

• Oldódik ez a magányosság, ahogy telnek a percek?
Persze! A rezgésükből érzem a visszajelzést, hogy jó úton járok-e. Még ha nagyon sötét is a nézőtér, érzem a reakcióikat: figyelnek-e, mennyire, hogyan veszik a levegőt – mindezt nagyon lehet érezni. Ha megérzem, hogy velem vannak, hogy követnek, onnantól már a helyemen vagyok. Tulajdonképpen együtt hozzuk létre a produkciót. Igaz, hogy én vagyok az egésznek a celebrálója, de együtt születik meg a csoda. Mindig együtt, egyedül nem megy.

• Láttalak a lányoddal együtt fellépni, ez nagy élmény lehet egy anyának.
Igen, nagyon nagy. Sajnálom, hogy végül nem ez lett az élete, mert nagyon neki való lett volna a színpad. Boldog vagyok, ha egy-egy alkalommal látom őt énekelni. Gyönyörű hangja van. De érte még jobban izgulok, mint magamért. Nem azért, mert nem bízom benne, hanem drukkolok, hogy ki tudja hozni magából az adott pillanatban a legjobbat.

• Sokszor mondjuk, hogy más a mai fiatalság, mint amilyenek mi voltunk. Te hogyan látod ezt, tényleg annyira mások voltunk?
Igen, mások voltunk.

• És miben? Meg lehet ezt fogalmazni?
A fiatalság attól más, hogy más a kor, a korszak. Mások az elvárások, az ingerek, minden megváltozott, és ők alkalmazkodnak ehhez. Megszületnek „szűzen”, tisztán, és aztán érik őket egymás után a hatások. Minket másfajta hatások értek, azért lettünk olyanok, amilyenek voltunk. Ők is próbálnak igazodni ahhoz, ami körülveszi őket, hogy élni tudjanak benne. Lehet azt mondani, hogy ejnye-bejnye, miért lettél ilyen. De hát létrejött egy közeg, amelyben nekik meg kell kapaszkodniuk, fogódzkodniuk kell benne. És ők ezt a maguk módján megpróbálják, nekünk meg sokszor nem tetszik, ahogyan csinálják. De könyörgöm! Biztosan az én elődeimnek sem tetszett az, ahogyan én próbálkoztam annak idején! Szeretni és segíteni őket, ez a legfontosabb. Nem lehet őket folyamatosan kritizálni, miközben mi is sok mindent csináltunk vagy csinálunk rosszul. Amikor én gyerek voltam, ha hazamentem, nem kapcsoltam be a televíziót, és nem volt a kezemben okostelefon, amin mindenféle izgalmas játékok vannak, nagy a kísértés. És még sorolhatnám… Létrehoztunk köréjük egy eszeveszett tempóban robogó világot rengeteg elvárással, amit sokszor képtelenek teljesíteni, és arra már nincs is idejük, hogy gyerekek legyenek. Egészen más, mint amikor én voltam fiatal.

• És most csodálkozunk, hogy pörögnek.
Mert pörög a világ körülöttük. Más korokban, más tempóban, másképpen kellett élni. A mi gyerekeink életéből az a fajta közösségi élet, amely a miénkben még megvolt, teljesen kimarad. Én boldogan jártam egy héten egyszer tánc – iskolába, alig vártam, az volt a szórakozás. Tizenkét lakásos bérházban laktunk, és akkor jött ki a televízió, az egyik szomszédunk vett egyet. Már akkor is volt sorozat, és nagyon készültünk arra az estére, amikor vetítették. Előre meg kellett tanulnom a leckét a következő napra, mert átmentünk a kis sámlinkkal, a hokedlinkkel hozzájuk, és mindenki ott nézte a televíziót. Anyukám sütött pogácsát vagy sütit, és vittük magunkkal. Ez volt a szórakozás, más nem is volt. Nem voltak dübörgő diszkók, nem voltak robogó autók. Manapság egy 17 éves gyereknek is lehet jogosítványa és autója. Annyit változott 50 év alatt a világ, amennyit korábban 200 év alatt sem. Ember legyen a talpán, aki kiismeri magát benne. A fiatalok csak kapkodják a fejüket, hogy merre menjenek, mit csináljanak. A választék óriási. Elmehetnek akár Kanadába is egyetemre, vagy Japánba nyelvet tanulni. Közben nem találkoznak ugyan a családjukkal, a barátaikkal. El kell dönteniük, hogy ott legyenek kapcsolataik vagy itthon? Na de akkor Japán legyen? Az egy másik kultúra, ezer új kihívással. Vagy mégis inkább vissza, és itthon kiépíteni, vagy felvenni újra az elejtett kapcsolati szálakat? Nem biztos, hogy én szeretnék most fiatal lenni.

• Az élet igazi értékei melyek a számodra?
Az élet maga hatalmas érték, pusztán az, hogy van. Hogy itt lehetek, élhetem az életem, csinálhatom, amit szeretek, remélem, még egy jó darabig. Ez számomra önmagában is csodálatos. Sokat beszélünk arról, hogy mi a szeretet. Az igazi értékei számomra az életnek a kapcsolatok, és az, ahogy ezek működnek. És nem feltétlenül csak a párkapcsolatra gondolok, hanem mindenfajta kapcsolatra, élén a családival.

• Mondanál valamit végül a készülő könyvedről?
Örömmel. Valahol folytatása az előzőnek, az Arány és erénynek. Abból sok minden kimaradt, és történt velem egy s más az elmúlt 10 évben, azt szeretném megosztani a kedves leendő olvasóimmal. Sok történet, gondolat, tartalom, érzelem, amilyen én vagyok. És sok szép fotó. A címe: Az egyik jön, a másik megy. Remélem, nyáron már meg is tud jelenni, az Ünnepi Könyvhéten.

Dr. Szarvasházi Judit
főszerkesztő gyógyszerész

Hamarosan megjelenik a Galenus Kiadó gondozásában Bencze Ilona új könyve!